remifemin háttérképRemifemin hölgyeknekRemifemin plus doboz

Vény nélkül kapható gyógyszer

Változókor könnyedén

hőhullámok

álmatlanság

lelki zavarok
kezelésére

remifemin háttérképRemifemin hölgyeknekRemifemin plus doboz

Vény nélkül kapható gyógyszer

Változókor könnyedén

hőhullámok

álmatlanság

lelki zavarok
kezelésére

Cili blogol

Cili és a menopauza

Sztorizzunk! Kísérjük végig Cecíliát a változókor rögös ösvényén – mely nem is annyira szörnyű, ha észnél van az ember. Ezentúl minden hétfőn egy modern, változókorban lévő nő történeteit olvashatjátok könnyed, humoros stílusban. Szerelem, utazás, új hobbik, izgalmas történetek – olvass velünk te is!

Név: Magyar Cecília

Életkor: 50

Családi állapot: elvált

Foglalkozás: irodavezető

Cili vs. Sári – a menopauza világnapján Átadom a stafétát

Cili: A menopauza világnapja október 18-án van, te tudtad?

Sári: Honnan tudtam volna, te vagy folyton rákattanva erre a témára, nem én…

C: Jaj, Sári, igazán felismerhetnéd egy ilyen világnap fontosságát! Pár évtizede még szinte tabu volt a klimaxról beszélni, most viszont végre minden változókorú nő érezheti, hogy nincs egyedül a bajával…

S: Szerintem meg nem létezik olyan, hogy „a” klimax, vagy „a” menopauza. Az egyik nő így éli meg a változókorát, a másik úgy. Vannak mázlisták, akiknek például az égvilágon semmi panaszuk nincs. Vagy ott van a fodrászom, aki már annyira szenvedett a hőhullámoktól, hogy a végén hormont írt fel neki az orvos.

C: Tudtommal te is eléggé szenvedsz…

S: Szenvedek, de én nem szedhetek hormont. Tudod, anyukámnak és a nagyimnak is mellrákja volt, ezért az orvos sem javasolja, és egyébként sem vagyok a hormonális gyógyszerek híve.

C: És az én klimaxbogyóm? Abban nincs hormon…

S: Hormon nincs, helyette poloska van benne.

C: Jaj, ne gyerekeskedj, ezt már ezerszer tisztáztuk: nem poloska, hanem a poloskavész nevű gyógynövény van benne! Aminek a hatásosságát több klinikai vizsgálat is igazolta. Vagy ha a tudománynak nem hiszel, itt vagyok én: alig vannak hőhullámaim, és a gyógyszer másik komponensének, az orbáncfűnek hála, a lelkem is kiegyensúlyozottabb. Nekem már nem igazán vannak klimaxos hangulatingadozásaim sem…

Cili átadja a stafétát

S: Arra célzol, hogy nekem meg vannak?! De hát te kötekszel velem folyton, az lenne a csoda, ha nem húznám fel magam…!

C: Ez nem kötekedés, csak szeretném, ha megtennéd a testednek azt a szívességet, hogy jobban odafigyelsz magadra.

S: Aha, és én is írjak róla naplót, mint te, aki végigrodeóztad az internetet a szerelmi történeteddel?

C: Nem is rossz ötlet! Én úgyis befejeztem a blogomat, mi lenne, ha most te írnád a tiédet? Mondjuk elkezdenéd végre te is szedni azt a klimaxbogyót, meg persze tudatosan odafigyelnél a testedre és a lelkedre, elvégre hétről-hétre beszámolsz róla, hogyan érzed magad. Aztán majd meglátjuk, hogy egy év elteltével tapasztalsz-e te is pozitív változást az életedben… Meggyőződésem, hogy fogsz!

S: Hát, hogy nekem nem fogják mához egy évre megkérni a kezemet, mint neked, Cilikém, az is biztos. Én annál függetlenebb nő vagyok!

C: Attól még megtörténhet veled is akár… Bár tény, hogy nem vagyunk egyformák, mindannyian másképp éljük meg a klimaxunkat – de hiszen pontosan ezt mondtad te is az elején. Szóval? Hajlandó vagy kipróbálni végre a klimaxbogyót? És mindeközben naplót vezetni a mindennapjaidról?

S: Hmmm…. „Sári klimaxblogja” – ez lehetne a címe. És stílusosan a menopauza világnapján indulna…!

C: Na ugye, hogy mégiscsak jó valamire az a világnap! Vedd úgy, hogy ezennel átadtam neked a stafétabotot. Sok sikert, sok olvasót!

53. Boldog vagyok

Tegnap 51 éves lettem. Ám ebben az évben – érthető okokból – nem mertem nagy születésnapi ünnepséget szervezni, amit a szívem mélyén eléggé sajnáltam is. Hiszen ez kiváló alkalom lehetett volna többek között arra, hogy Tamás és a kislányom végre személyesen is megismerkedjenek. No meg végre nagyobb társaság előtt is büszkélkedhettem volna a „pasimmal”… Hát igen, én is csak nőből vagyok, ez már csak ilyen! 😊
Le kellett mondanom tehát a nagy partiról, de nem volt időm sokáig szomorkodni emiatt, mert Tamás olyasmivel lepett meg, ami mindenért kárpótolt.

Mondta, hogy ne tévesszen meg a csalóka őszi napfény, öltözzek csak fel jó melegen, mert a szülinapom alkalmából el akar vinni valahová, ahol még biztosan nem jártam. El nem tudtam képzelni, hová megyünk, de nem mertem kérdezni semmit, inkább szófogadóan előszedtem egy melegebb dzsekit a gardróbból.
A város széléig autóztunk, ahol is kiderült, hogy a szülinapi meglepetésem nem más, mint egy hőlégballonos repülés!
Tamás eddig sem titkolta, hogy ballonra is van jogosítványa, tulajdonképpen nem is értem, hogy miért nem hozott el még soha repülni. Talán mert végig erre az alkalomra várt? Mindenesetre kapóra jött, hogy nem kellett még egy pilótának is beszállnia mellénk a kosárba, így édeskettesben emelkedhettünk a magasba.
Nagyon érdekes élmény ám, ahogy eltűnik a lábad alól a biztos talaj! Viszont nem féltem egyáltalán, egy percig sem, egyrészt mert szerencsére nem vagyok tériszonyos, másrészt külön megnyugvást jelentett a tudat, hogy az események irányítása annak a férfinak a kezében van, akiről tudom, hogy szeret, és akiben mindenek felett megbízom. Annak persze örültem, hogy nemcsak a pufidzsekit vettem fel, hanem egy sálat is vittem magammal, mert azért eléggé szeles volt az idő odafent. A lélegzetelállító látvány viszont minden képzeletet felülmúlt!
Ott terült el alattunk az egész város, mint egy élő terepasztal, utcákkal és parkokkal. Láttam a villamosokat, sőt még a házat is felfedezni véltem, ahol lakom.
– Ennél szebb ajándékot nem is kaphattam volna a születésnapomra! – hálálkodtam Tamásnak, aki csak nevetett ezen, majd egy aprócska csomagot húzott elő a zsebéből. Egy ékszerdobozt.

A lélegzetem is elállt, amikor felnyitotta a dobozka fedelét, ugyanis egy aranygyűrű volt benne. És ahogyan az a nagykönyvben meg van írva, Tamás féltérdre ereszkedett előttem, és úgy nyújtotta felém az ékszert.

Igen, jól látjátok: az 51. születésnapomon, a város fölött egy hőlégballonban Tamás megkérte a kezemet.

Én pedig elsírtam magam! Mert ez olyan szép volt így, mint egy tündérmesében, csak éppen velem történt meg. Egy pillanatra TÉNYLEG azt hittem, hogy nem is igaz, hanem csak álmodom ezt az egészet.

Pedig igaz volt.

Még ha nem is volt ott egyetlen tanú sem, nem készült az eseményről videófelvétel, de még csak fotó sem, amit kitehetnék az internetre – hanem csak egyszerűen megtörtént.

Annyira hihetetlen ez az elmúlt egy évem! Sokan azt mondják, ezt az egész 2020-as évet a legjobb lenne meg nem történtnek nyilvánítani. Hát, márpedig én semmiképp sem hagynám ki. Igaz, küzdelmes év volt, és ahogy újraolvastam a korábbi bejegyzéseimet (éppen egy éve kezdtem írni ezt a blogot, pont az 50. születésnapomon), látszik, hogy nekem sem volt mindig egyszerű a sorsom.

De amikor betöltöttem az ötvenet, vettem egy nagy levegőt, és elhatároztam, hogy csakazértis jól fogom érezni magamat. Ma már jót mulatok az első blogbejegyzéseimen, amelyekből csak úgy süt a szinte izzadságszagú erőlködés, ahogyan minden áron próbálom bizonygatni még saját magamnak is, hogy igenis remekül vagyok, és nincs az égvilágon semmi bajom az élettel. Amúgy ez egyáltalán nem bizonyult rossz taktikának, hiszen tudjátok, először minden fejben dől el. Azaz kezdetnek legalább el kell határozni, hogy jól fogod magadat érezni, majd utána egyszer csak feltűnik, hogy jé, mintha minden tényleg jobbra fordult volna… Változtattam az életszemléletemen, majd az életvitelemen is. Elkezdtem tudatosabban odafigyelni a testem változásaira, mert nem voltam hajlandó megadni magam a hormonok játékának (igen, a „klimaxbogyóm” is sokat segített, el ne felejtsem itt is megemlíteni!), és idővel tényleg szinte minden pozitív irányban változott meg. Bónuszként még Tamást is sikerült „bevonzanom” az életembe.

Immár egyáltalán nem kell megjátszanom, hogy jól érzem magam a bőrömben, mert most már tényleg ez az igazság.

Lehet, hogy szentimentálisan, pláne giccsesen hangzik, meg talán nem is lenne szabad ilyesmit ennyire konkrétan leírni, de én most kimondom: boldog vagyok.

Szokták mondani, hogy a klimax valójában egy fordított kamaszkor, a különbség csak annyi, hogy a hormonális változás ilyenkor az ellenkező irányban zajlik a női szervezetben. Elvégre serdülő lány koromban még csak érkeztek azok a női hormonok, amelyek mostanság távozóban vannak, azonban a folyamatot néha ugyanolyan megterhelőnek érzem. Vérzészavarok, izzadékonyság, hangulatingadozások, sírósság, hisztirohamok – volt bennük részem bőven annak idején, mint ahogy most is kijut belőlük rendesen. Persze kamaszként szinte viharos gyorsasággal, alig néhány éven belül túl voltunk a nemi érés folyamatán, ezzel szemben a változókor akár egy évtizeden át is képes sanyargatni az ember lányát.

De legalább most már segítségem is van: nem is tudom mit kezdenék a sokat emlegetett gyógynövényes „klimaxbogyóm” nélkül! Rengeteget számít, hiszen a benne lévő Cimicifuga (népiesen: poloskavész) révén jóval kevesebb hőhullám szakad a nyakamba, és nem is izzadok olyan sokat. A gyógyszer orbáncfűtartalma pedig a lelki nehézségeken segít átlendülni, ráadásul az alvásra is jó hatással van.
Minden bajomra persze ez sem nyújt megoldást. Ha hiszitek, ha nem, már hónapok óta hiába gyűjtöttem a bátorságot, egyszerűen nem mertem bemutatni Tamást a lányomnak. Kapaszkodjatok meg, egészen idáig sikeresen titkoltam előtte, hogy már jó ideje van valakim.
Kapóra jött persze, hogy a kislányom tavaly ősz óta Angliában él, meg hogy utoljára múlt karácsonykor tudott csak hazalátogatni – ami miatt egyébként a szívem szakad meg, hiszen már nagyon hiányzik, hogy újra, teljes fizikai valóságában magamhoz ölelhessem az én kicsikémet… Azt a nem éppen lényegtelen információt viszont szépen elhallgattam előle, hogy már egyáltalán nem vagyok „szingli”.
Meg ne kérdezzétek, miért, mert valójában én magam sem tudom! Lehet, hogy nálam ez is a „kamaszlány-effektus” része, elvégre szinte ugyanígy nem mertem annak idején az anyámnak bemutatni az első udvarlómat… Miért is? Talán mert féltem, hogy neki esetleg nem fog tetszeni az a fiú, mert bár mint mindenki, nyilván én is lázadtam az anyám ellen, de valójában, a szívem mélyén az ő véleménye volt számomra a legfontosabb. És valljuk be, nincs ez ma sem másképp, csak most a lányom az, akinek még ha csak tudat alatt is, de feltétlenül szeretnék megfelelni.
Tamás nagyon rugalmasan viszonyult ehhez a kérdéshez, mert szerencsére egy percig sem sürgetett, hogy mikor mutatom már be végre őt a lányomnak. A hétvégi videós telefonálásaink idejére mindig diszkréten visszahúzódott a másik szobába, hogy véletlenül se buktasson le engem azzal, hogy váratlanul belesétál a háttérbe.

Most vasárnap viszont megembereltem magam, és felfedtem a titkomat a lányom előtt. Persze ciki volt bevallani, hogy Tamással már hónapok óta „járunk”, sőt gyakorlatilag együtt is élünk, de a lányom csak jót mulatott rajtam. Elég hosszan beszélgettünk hármasban, és nagyon úgy tűnt, hogy ez a két ember, akiket nagyon szeretek, remekül kijön egymással.
Most már tényleg csak az hiányzik, hogy személyesen is találkozhassanak végre. Bárcsak mielőbb sor kerülhetne erre is!

Sári szerint eljött a mi időnk, elvégre most van a „vénasszonyok nyara” – én viszont tiltakozom, mert nem vagyok még vénasszony! Ötvenéves vagyok (igen, ötven, mert még van legalább két hét az ötvenegyedik születésnapomig!), az pedig messze nem a „vénség” ebben a mai világban. Bezzeg az angolok ezt a szép, napos, koraőszi időt „indián nyárnak” nevezik, ami véleményem szerint sokkal kedvesebb elnevezés. „Miért, te inkább indiánnak érzed magad?” – vihogott rajtam Sári, de én elengedtem a fülem mellett a gonoszkodását és inkább tovább élveztem a sütkérezést a nógrádi parasztház napfényes tornácán.

Tamással ugyanis a múlt héten utószabadságra mentünk, hogy elutazhassunk egy kicsit együtt valahová, ha csak így belföldön is. Egy falusi kulcsos házat vettünk ki, és Sáriék is velünk tartottak, azaz végül mégis csak bemutatta az új pasiját! Tényleg szimpatikus a fickó.
Nagyon klassz volt ez a pár nap pihenés! Végül is az idén nyáron egyikünk sem jutott el sehová vakációzni, most viszont úgy érzem, sikerült annyira feltöltenem az „aksikat”, hogy jó eséllyel ki tudom húzni karácsonyig komolyabb depi nélkül. Ebben persze az orbáncfüves klimaxbogyóm is nyilván sokat segít majd!
Azelőtt is kedveltem az őszt, bár az évszakok közül korábban a nyár volt a favoritom. A változókorral azonban ez (is) megváltozott, hiszen immár egyértelműen az ősz a kedvencem, különösen ez a mostani szeptember végi, október eleji időszak. Ilyenkor már nem éget a nap, nincs forróság, így én sem izzadok már szinte egyáltalán, ami óriási megkönnyebbülés nekem. Végre mást is fel tudok venni, nem csak ujjatlan cuccokat, nem kell többé attól rettegnem, hogy hatalmas izzadságfolt jelenik meg a hónom alatti textilen.
A testmozgás is könnyebb így, hogy nem izzad le már a legkisebb megerőltetéstől is az ember lánya. A minivakációnkra természetesen vittünk magunkkal bicikliket is, így kényelmesen és egyben környezetkímélő módon tudtuk felfedezni a környéket. Jól esett nagyon, hogy mindennap tekerhettem pár kilométert a friss levegőn – ami össze nem hasonlítható érzés a konditermi kerékpározással!


Meg is beszéltük a többiekkel, hogy a szabad téri mozgást rendszeresen be fogjuk iktatni ezentúl is. Sári újabban a nordic walkingért rajong, és szerinte ki kéne próbálnom nekem is. Mondjuk én elég vicces sportnak találom, de ahogy egyre többször látok nordic walking-olókat, kezdek megbarátkozni a gondolattal, hogy én is két síbottal toljam előre magam erdei séta közben. Tamás mindenesetre lelkesedik az ötletért, úgyhogy beadtam a derekamat.
Tehát mostantól arccal az aktív, sportos ősz felé!

Mondhatni közhely, hogy ha egy kapcsolatban probléma merül fel, azt mindig őszintén meg kellene beszélnünk a párunkkal, hiszen közösen sokkal könnyebb megoldást találnunk rá. Sok igazság van ebben! Legutóbb én is csak itt a blogomon panaszkodtam az elvesztett „én-időm” miatt, ahelyett, hogy rögtön Tamással osztottam volna meg a bánatomat. Bár az, hogy leírtam, mégsem volt teljesen fölösleges, mert így legalább sikerült rendeznem a gondolataimat.
Akik követik ezt a blogot, tudják, hogy nemrég szembesültem vele, hogy amióta lett valakim, valahogy elveszett a korábbi „szabadságom”, mert minden szabadidőmet az egyébként imádott férfihoz kezdtem igazítani. Emiatt viszont hanyagolni kezdtem a barátaimat, a testmozgást, a nyelvtanulást… Ennek pedig nyilván nem lehet jó vége: Sári barátnőm már meg is orrolt rám picit, amiért újabban soha nem érek rá semmire. De a mozgásszegény életmód sem éppen szerencsés az én koromban, mert amint azt szoktam is mondogatni, a klimaxban csak úgy szaladnak fel ránk a kilók, ha nem teszünk ellene semmit. Arról nem is szólva, hogy a megfigyelések szerint a rendszeresen sportoló nőknél még a hőhullám is sokkalta ritkább vendég!
És igen, a nyelvtanulást is félbehagytam, pedig múlt ősszel mennyire büszke voltam magamra, hogy sikerült egy új hobbit találnom, ami még az agyamat is „edzésben” tartja.

Ám hiába ismertem fel, hogy elvesztettem az „én-időmet”, továbbra is dilemmát okozott, hogy ha vissza is szerzem, akkor meg Tamással nem tudok annyi időt együtt tölteni, mint eddig. Pedig szeretem ezt a férfit, és szeretek vele lenni, ez az igazság. Ugyanakkor a barátaim is fontosak, és valamilyen testmozgást is mindenképpen kéne végezzek… És persze a nyelvtanulást is jobb lenne folytatni… Szóval őrlődtem rendesen, ami egy idő után Tamásnak is szemet szúrt, és végül ő kérdezett rá, hogy mégis, mi bánt annyira.Kicsit félve tártam elé a „titkomat”, de Tamás nagyon megértően állt hozzám. Mondhatni megkönnyebbült, mert mint kiderült, neki sem egyszerűbb az élete mellettem. Ő ugyanis a régi kollégáival szeretne egyszer-egyszer beülni sörözni, ám ezt nekem mindeddig meg sem merte említeni. Így viszont kapóra jött, hogy végre „újratervezzük” a mindennapjainkat, méghozzá úgy, hogy mind a ketten jól járjunk.
Semmi akadálya, hogy ő elmenjen sörözni egy-egy este, majd én is akkorra szervezek Sárival vagy a többi barátnőinkkel valami „csajos” programot. A testmozgás pedig lehet „közös ügy”, mert mint kiderült, ő is abbahagyta miattam a sportolást. Node ezentúl együtt járunk squash-olni hetente kétszer! Én még soha nem próbáltam, de Tamás esküszik rá, hogy imádni fogom, mert teljesen átmozgat, ugyanakkor felér egy kardióedzéssel, ráadásul közben végig együtt lehetünk, elvégre ez kifejezetten páros mozgásforma.
Azon, hogy miatta hagytam abba az olaszt, Tamás teljesen ledöbbent. Szerinte mindenképpen folytatnom kell a nyelvtanulást. Megígérte, hogy tavasszal elutazunk Toscanába, ahol aztán bőven lesz alkalmam kipróbálni a tudásomat. Hát, ennél jobban nem is tudott volna motiválni!
Lehet, hogy tényleg sikerült kifognom a világ legrendesebb pasiját?!
Na jó, annyira nem „rendes”, már ami a házimunkát illeti, de biztos vagyok benne, hogy csiszolódunk mi még ezen a téren is…! 😊

Ha hiszitek, ha nem, Sári is bepasizott ám! Méghozzá jó pár héttel ezelőtt. Azon a társkeresőn járt végül sikerrel, ahol én annak idején egyáltalán nem jutottam egyről a kettőre.
A hétvégén szóvá tettem a barátnőmnél, hogy ugyan miért nem mutatta még be nekem a szerencsést, akivel összeakadt. Mire Sári közölte, hogy erre ne nagyon számítsak, mert nem lesz itt semmiféle bemutatósdi, az ő esete ugyanis teljesen más, mint az enyém. Tamással mi mondhatni hivatalosan is egy párt alkotunk, elvégre gyakorlatilag együtt élünk. Ellenben Sári a saját kapcsolatát inkább csak afféle „viszonynak” titulálja.
Azt szokta még mondogatni, hogy ők csak „szeretők”. Ami vicces, mert sem Sári, sem a pasas nem házas, ergo ez akkor mégsem lehet szeretői viszony. De Sári szerint a „szeretőség” a mai világban már egészen mást jelent: nem azt, hogy bármelyik fél házas lenne és az állandó párját csalná meg a másikkal. A szeretőség valójában annyit tesz, hogy ugyan mindkét fél független, ám éppen hogy ezt a függetlenségüket igyekeznek megőrizni. Az elkötelezettség a másik felé tehát minimális, az intimitást a magánéletük teljesen külön szegleteként kezelik. Soha nem kell például elszámolniuk a másik felé az idejükkel, akkor sem, ha netán nélküle szerveznek maguknak programot. Élik az életüket ugyanúgy, mint azelőtt, legfeljebb ha intim percekre vágynak, olyankor felhívják egymást és megbeszélnek egy randit. Ez persze nem jelenti azt, hogy kizárólag az ágyra korlátozódna a viszony: Sáriék is eljárnak ide-oda, legutóbb például wellness-hétvégéztek, de attól még nem a párkapcsolat tölti ki az egész életüket.

Végighallgattam Sári okoskodását, és persze nem bírtam ki, hogy ne pendítsem meg neki, hogy véleményem szerint csak megjátssza itt nekem a „modern” nőt, aki őrzi a szabadságát, holott valójában csak savanyú a szőlő, amiért a pasas nem akar jobban elköteleződni! Sárinak sem kellett több, mert nyomban nekem szegezte, hogy mikor mentem el vele utoljára kutyát sétáltatni? Vagy hogy tornáztam-e az utóbbi időben csak egy percet is? Elvégre nemrég még mennyire lelkesedtem a rendszeres testmozgásért…! Hiszen a klimaxban csak úgy kúsznak fel a kilók, nem igaz? – idézte gúnyosan az én szavaimat. De persze mostanában soha nem érek rá semmire, se magamra, se a barátaimra, ugye? – tette fel a költői kérdést. Mindig csak ugyanaz a programom: Tamás, Tamás és Tamás. Tanulok-e még egyáltalán olaszul? – adta be Sári a kegyelemdöfést, én pedig szégyenkezve ismertem be, hogy már hónapok óta ki se nyitottam a nyelvkönyveimet.
Pedig múlt ősszel még hogy odavoltam, emlékeztetett Sári, amikor a lányom kiköltözött Angliába, hogy mennyi mindenhez fogok majd kezdeni a hirtelen nyakamba szakadó szabadsággal! Testmozgás, nyelvtanulás, én-idő! Lelkesedtem, hogy milyen jó is nekünk, ötvenes nőknek: hiszen a gyerekek kirepülnek, a saját lábukra állnak, nem kell már az anyai támogatás – így több időt tudunk magunkra fordítani, és persze több pénzünk is van minderre…! Hát hová tűntek ezek a nagy tervek?!
Rá kellett döbbennem, hogy Sárinak igaza van. Tényleg feladtam a visszakapott szabadságomat, tényleg lemondtam az ajándékba kapott én-időmről. Akárhogyan nézem, az életem megint csak nem rólam szól, hiszen minden percemet egy másik emberhez igazítom. Végül is munka után együtt jövünk haza Tamással, emiatt fel sem merül, hogy fogjam magam és inkább nyelviskolába vagy edzőterembe menjek. Hétvégén is közösen találjuk ki a programot, hát hogy nézne az ki, ha otthagynám egyedül a lakásban, mert én inkább Sárival akarok kutyát sétáltatni…?
Az igazság az, hogy szeretem Tamást, és szeretek vele együtt lenni. De tény, hogy miatta újabban tényleg elhanyagolom a testmozgást, a nyelvtanulást, sőt a barátaimat is…
Hogyan teremtsek egyensúlyt az életemben? Mit tegyek?!

Képzeljétek, múlt héten meglátogattam Sárit, és mit ad isten, egy rossz mozdulatra letört az egyik körmöm. Gyorsan kértem egy körömollót Sáritól, aki a fürdőszobába irányított. Gyanútlanul kinyitottam a fürdőszobaszekrényt és mit látok? Két dobozzal a saját, jól bejáratott klimaxbogyómból!
Először még egyfajta személyes győzelemként értékeltem, hogy lám, Sári a nyomdokaimba lépett és végre hajlandó aktívan tenni azért, hogy neki is könnyebb legyen a klimaxa. De aztán lehervadt a mosoly az arcomról, mert rádöbbentem, hogy a két bontatlan doboz növényi gyógyszert még én adtam neki annak idején ajándékba, amiből ő azóta se vett be egyetlen szemet sem…!
Értetlenül meredtem a barátnőmre. A szemem láttára szenvedte végig az egész nyarat, úgy izzadt szegény, mint egy ló, és nem csak a nagy hőségek idején, hanem szinte állandóan! Sőt voltak napok, amikor többször is rátört a hőhullám, és folyton a rémtörténeteit kellett hallgatnom az éjszakai ágyneműcserékről. Erre most kiderül, hogy mindeközben végig ott volt az orra előtt a segítség, amiért szó szerint csak ki kellett volna nyújtsa a kezét? Mégis miért? Miért nem adott magának esélyt, hogy könnyebb legyen elviselnie a klimaxos mindennapokat?
Sári magyarázatától (vagyis magyarázkodásától) ezek után meg végképp ledöbbentem! Nem hiszitek el: csak és kizárólag azért nem próbálta ki még mindig a klimaxbogyómat, mert a gyógynövényt, aminek a hatóanyagával készült, történetesen poloskavésznek hívják! Azt mondja, ő nem tehet róla, de a „poloska” az neki túlságosan ijesztően hangzik.
Azt hittem, rosszul hallok! Tudom én, hogy a szavaknak bizonyos értelemben hatalma van, de azért finoman megkérdeztem Sáritól, hogy ezek szerint ő rablóhúst sem választ soha az étlapról, mert az meg kannibalizmus lenne? Vagy ott van az a finom süti, a darázsfészek, tisztán emlékszem, hogy semmi kifogása nem volt ellene legutóbb. És vajon a márványsajtba sem harap bele, attól tartva, hogy beletörik a foga?
Könyörgöm, a poloskavész csak egy név, amitől már csak azért is butaság viszolyogni mert éppen hogy egy „poloskaellenes” növényt hívnak így, méghozzá azért, mert az illatával képes távoltartani azokat a valóban nem túl szép rovarokat. De még ennek az illatnak sincs már semmi nyoma a gyógyszerben, elvégre az csak a növény speciális kivonatát tartalmazza, amelyben koncentráltan található meg a hasznos hatóanyag, ami képes enyhíteni a klimaxos panaszokat.

Elismerem, hogy marketingszempontból tényleg nem hangzik túl szerencsésen a „poloska”, de akkor Sári kedvéért ezentúl majd latinul mondom: Cimicifuga racemosa! Sőt, inkább „indiánasszony-gyökérnek” fogom hívni, elvégre ezzel a névvel is szokták illetni. Nem véletlenül: ezt a gyógynövényt ugyanis már az észak-amerikai indiánok is használták a „női bajokra”.
De nemcsak a népi gyógyászat tapasztalataira hagyatkozhatunk, hiszen immár tudományosan is igazolt ennek a hasznos gyógynövénynek az áldásos hatása: a Cimicifuga speciális kivonatával több klinikai vizsgálatot is végeztek klimaxos nők körében, ami alapján „hivatalosan” is bizonyosságot nyert, hogy a poloskavész tényleg hatásosan mérsékli a változókor testi tüneteit, köztük a fokozott izzadást, illetve a kellemetlen hőhullámokat.
Persze nem szabad azonnal csodát várni, hiszen a fitoterápiában a kúraszerű használat számít: a terápiás hatás legalább egy-két héten át tartó, folyamatos alkalmazás után, fokozatosan alakul ki. A „bekapok egy szemet, mert hőhullámom van” hozzáállásnak tehát nincs sok értelme. Ezt a gyógynövényes gyógyszert tényleg folyamatosan kell szedni, hogy érzékeljük az enyhülést. Lehet, hogy rossz hír, de nincs ám leírva sehol, hogy innentől végképp megszűnik minden panasz! A hormonterápiától lehet, hogy elmúlna az összes klimaxos nyűg, ennek a gyógyszernek viszont éppen az a nagy előnye, hogy nincs benne egy fia hormon, de még növényi fitoösztrogén sem! Ez kifejezetten gyengéd módszer, ami finoman is hat: enyhíti, csillapítja, ritkítja a tüneteket, így teszi elviselhetőbbé a mindennapokat.
Nem árulok el titkot: engem is meglegyint azért néha-néha a hőhullám, de nagyságrendekkel ritkábban, mint amikor még nem szedtem rendesen a bogyót. Sárihoz képest meg nekem végképp alig van bármi bajom!
Poloskavész, Cimicifuga, indiánasszony-gyökér – hát nem mindegy mi a neve? A lényeg, hogy használjon!
Nincs igazam?!

Képzeljétek, teljesen kiakadtam Tamásra! Kiderült, hogy annyira mégsem hasonlítunk egymásra, és mégsem olyan szép rózsaszín a mi történetünk, mint amilyennek én azt látni szerettem volna…
Lehullt ugyanis a lepel, hogy ez a pasi egyáltalán nem olyan „rendes”, mint amennyire mutatta magát abban két hétben, amíg nála laktam (tudjátok, a gázcsőcsere miatt, amikor nem volt nálam meleg víz, ezért praktikus alapon odaköltöztem hozzá). Áradoztam pedig, hogy milyen szép rendben tartja a lakását, micsoda tisztaság és rend van nála, ahogyan azt én is szeretem… Sőt az együttélés annyira jól ment nekünk, hogy miután vége lett a felfordulásnak, és én hazaköltöztem, onnantól fogva Tamás aludt nálam minden este. Mondhatni ott folytattuk, ahol abbahagytuk, csak innentől az én lakásomban. Ahol is arra lettem figyelmes, hogy egyfolytában csak pakolok utána, mert még a levetett cipőjét nem képes a helyére tenni.
Lehet, hogy bennem van a hiba, de én úgy képzeltem, hogy ha együtt lakunk, együtt „használunk” egy lakást, akkor a házimunkát is megosztjuk egymás között. De most a hétvégén Tamás végképp lebukott, hogy fogalma sincs a takarításról, vagy hogy hogyan kell beindítani egy mosógépet, pláne kiteregetni. Amikor finoman megpróbáltam rávenni, hogy ugyan már porszívózzon ki egyszer ő is, igencsak húzta a száját, és végül bevallotta, hogy neki otthon bejárónője van! Sőt, előállt azzal, hogy inkább szól akkor az ő Terikéjének, hogy járjon ide is takarítani, ő meg majd kifizeti…
Megállt bennem az ütő! Nem elég, hogy egy tök pedáns pasas benyomását keltve totálisan megtévesztett, meg kellett tudnom, hogy neki külön személyzetre van szüksége, és ezek után még azt akarja, hogy én is engedjek be egy vadidegent a lakásomba, hogy helyettem is az takarítson?

Tamás erre nekiállt magyarázkodni, hogy higgyem el, ez a Terike egy nagyon rendes nő, frissnyugdíjas, és kell neki a jövedelemkiegészítés, miért vagyok ilyen kegyetlen, miért sajnálom attól a szegény asszonytól azt a kis keresetet, amivel csak segítünk rajta.
De még ha bele is egyeznék, mégis hogy képzeli Tamás, hogy bármit is kifizethet helyettem?! Lehet, hogy túl emancipált vagyok, de ha takarítónőre lenne szükségem a saját lakásomban, akkor nyilván én fizetném, elvégre van önálló keresetem, tudom finanszírozni a költségeimet! De egyáltalán nem tudom elképzelni, hogy nekem valaha is lesz ilyenem. Világ életemben magam takarítottam, mostam-vasaltam, micsoda dolog erre külön személyzetet tartani?! Én meg csak terpeszkedjek a fotelben és onnan dirigáljak, hogy itt súrolja meg ott vasalja legyen szíves? Miközben megvan az ép kezem-lábam, és én is ugyanúgy meg tudom csinálni? Nekem aztán nem derogál a házimunka, elhihetitek. Csak azt nem tartom fair-nek, hogy a páromnak meg ezek szerint egyáltalán nem fűlik hozzá a foga, hogy segítsen nekem.
Meg kell mondjam, nagyon csalódott vagyok, ráadásul Tamás emiatt a kis összezördülésünk miatt még a végén azt hiheti, hogy egy hisztérika vagyok… Pedig direkt szedem az orbáncfüvet, hogy ne legyenek hangulatingadozásaim! De ez nem is hangulatingadozás volt szerintem, hanem teljesen jogos felháborodás a részemről!
Sári szerint persze én vagyok a hülye, és Tamás csak jót akar azzal, hogy a bejárónőjét ajánlgatja nekem. Hát nem izzadok eleget a klimax miatt? Miért akarok még a házimunkában is verejtékezni? Sári azt mondta, a helyemben tutira beengedné a Terikét, ő meg soha többé nem nyúlna a portörlőhöz.
Hát, nem vagyunk egyformák.
Kíváncsi vagyok, ti mit tennétek a helyemben! Megírjátok?

Hát, egészen eddig laktam Tamásnál, pár napja ugyanis visszaköltöztem tőle a saját lakásomba.
Nem kell kétségbe esni, természetesen nem szakítottunk, hanem eleve úgy beszéltük meg, hogy csak átmenetileg fogok nála lakni, amíg újra nem lesz nálam melegvíz. A múlt héten viszont kész lett a házunkban a gázcsőcsere, így az eredetei terv szerint hazaköltöztem.
Egyébként nem esik rosszul újra a magaméban lennem, sőt. Itthon végül is sokkal jobban el tudok lazulni, mint valaki másnak a lakásában, ahol azért az ember minden percben odafigyel, például arra, nehogy valamit rossz helyre tegyen. Igazság szerint Tamás célzott rá, hogy esetleg maradjak még, de én ezt a felvetést elengedtem a fülem mellett. Erre felajánlotta, hogy esetleg valamit vigyek el magammal emlékbe.
– Tényleg elvihetem, ami a legkedvesebb nekem? – kérdeztem sejtelmes mosollyal, mire Tamás is rögtön nevetett, mert azonnal rájött, hogy a Mátyás királyos népmesét idéztem. Tudjátok, ahol a háztól elküldött királyné csak egyvalamit tarthat meg, ő pedig magát a királyt viszi magával, mint a számára legkedvesebbet…

Valami ilyesmi történt velünk is, mert ugyan kiköltöztem Tamástól, de attól még azóta is együtt alszunk minden éjjel, csak immár az én lakásomban. Mindössze váltás ruháért jár haza mindennap, így persze egyre több holmija van nálam, úgyhogy már ki is ürítettem egy szekrényt, hogy legyen hová pakolnia. Szóval egy kicsit tényleg olyan a mi esetünk, mint a mesében…
Néha már arra gondolok, hogy ez az egész túl szép, hogy igaz legyen. Mert kifelé persze szeretem nagyon magabiztos és határozott nőnek beállítani magamat, de nektek elárulom, hogy én is ugyanúgy tele vagyok kétségekkel és félelmekkel, mint bárki más. Most például az a gondolat kezdett gyötörni, hogy mi van, ha társfüggő lettem? Ha már nem is leszek képes Tamás nélkül létezni soha többé? Tudom, hogy a helyemben minden épelméjű nő éppen hogy arra vágyna, hogy örökkön-örökké együtt lehessen a párjával. Csakhogy én pontosan tudom, hogy mindig kettőn áll a vásár, és mihez kezdek majd, ha Tamás mégis elhagy, mert mondjuk talál egy nálam jobbat, fiatalabbat, soványabbat, kevésbé klimaxosat… Az ő korában egy pasi még simán összeállhat akár egy harmincas nővel is, aki ráadásul még gyereket is tud szülni neki. Nekem viszont már szinte biztos, hogy nem lesz több gyerekem…
Ja igen, a lányomnak, aki Angliában él – kapaszkodjatok meg! – valójában még el sem árultam, hogy így ötven évesen nekem is lett valakim. Nyilván, mert még mindig nem merem elhinni, hogy tényleg van pasim…
Sári azt mondja, hogy csak simán hülye vagyok, és nem merek szerelmes lenni. Vagyis szerinte valójában már nagyon is bele vagyok esve Tamásba, csak éppen még magamnak sem merem ezt bevallani.
Vajon tényleg így lenne…?!

Lassan egy hete Tamásnál lakom, és úgy tűnik, mégis csak megy nekünk az együtt élés!

Pedig sok volt a félelmem korábban, erről írtam is a legutóbbi blogomban pár gondolatot. De mostanra kiderült, hogy a két legnagyobb „parám” alaptalan volt, mivel Tamás szerencsére nem horkol, és egyáltalán nem rendetlen pasas. Végül is mérnök a foglalkozása, ami egyébként az életvitelén is meglátszik: láthatóan ügyel rá, hogy a lakókörnyezete mindig tiszta és rendezett legyen. Örömmel fedeztem fel azt is, hogy szelektíven gyűjti a szemetet, akárcsak én, odahaza. De az egész lakása nagyon a kedvemre való, mert pont úgy van berendezve, ahogy nekem tetszik. Mint kiderült, az sem véletlen, hogy olyan jól el tudunk beszélgetni könyvekről vagy filmekről, hiszen az ő könyvespolcán is szinte ugyanazok az olvasmányok, illetve DVD-k sorakoznak, mint nálam. Te jó ég, lehet, hogy mi még annál is jobban illünk egymáshoz, mint azt reméltem? De jó is lenne!

Remélem, én sem okozok csalódást Tamásnak, mert le kell kopogjam, eddig engem is elkerültek az éjszakai hőhullámos leizzadások, amiktől annyira féltem, hogy esetleg „lejáratnak” a pasim előtt. Mondjuk a poloskavészes klimaxbogyómat véletlenül sem felejtettem el magammal hozni, és szedem is rendszeresen, naná!

Sajnos azért van hátulütője is ennek az együttélősdinek, méghozzá az, hogy hizlal! Bár nyilván csakis magamat hibáztathatom. Ugyan emancipált nőnek tartom magam, és egyáltalán nem vallom azt, hogy a fehérnépnek a konyhában lenne a helye, mégis azon kaptam magam, hogy egyfolytában főzni akarok Tamásra. Ez vajon valami téves beidegződés nálam, avagy tényleg létezne valamiféle ősi női ösztön, ami arra késztet bennünket, hogy mindenáron etetni akarjuk azt, akit szeretünk? Vagy csak anyáink-nagyanyáink ősi bölcsessége munkálkodik a tudatalattimban, mely szerint a férfit a hasánál lehet megfogni…?

Mindenesetre az elmúlt héten mindennap meleg vacsorát készítettem kettőnknek. Végre terítékre került például az a bizonyos saját készítésű pizzám is, amit annak idején „kínálgattam” Tamásnak, amikor még hivatalosan nem is ismertük egymást… Egyébként nagyon ízlett neki, és leszögezte, hogy a bolti verziók messze nem érnek a nyomába annak, amit én sütök!

Viszont a rendszeres esti lakomázgatás megtette a hatását. Máris érzem, hogy szűkebb lett a szoknyáim dereka… Ez így nem mehet tovább! Változtatnom kell az életvitelünkön.

Azt hiszem, ideje felhagynom a mindennapos főzőcskézéssel, és helyette kalóriaszegényebb étkezést bevezetnem!

Váratlan fordulat történt az életemben és a párkapcsolatomban! Kapaszkodjatok meg: Tamáshoz fogok költözni.

Ha valaki azon a bizonyos grillpartin azt mondja nekem, hogy két hónappal később már együtt fogok élni azzal a pasassal, aki miatt ott és akkor dúltam-fúltam magamban, hát nem is tudom, hová küldtem volna el az illetőt! Aztán tessék, mégis csak összebútorozunk. Pedig még alig egy hónapja, hogy „járunk”, és az a bizonyos „dolog” (mármint az együtt alvás!) még két hete sincs, hogy először megtörtént köztünk…

Korábban fel sem merült bennem, hogy ha tényleg lesz végre egy pasim, akkor majd együtt is fogunk élni. Egyébként nem pontosan ez történik most sem: valójában csak ideiglenesen költözöm hozzá, és csak átmenetileg.

Kiderült ugyanis, hogy a házunkban gázcsőcsere lesz, és emiatt várhatóan három hétig nem lesz meleg víz a lakásomban. Eredetileg Sári barátnőmet kértem meg, hogy hadd cuccoljak be hozzá addig, amíg újra civilizált körülmények nem lesznek nálam. Viszont – minden hátsó szándék nélkül! – elmeséltem a dolgot Tamásnak is. Ő erre felvonta a szemöldökét és nekem szegezte a kérdést, hogy miért nem inkább őhozzá költözöm? Mivel szerinte ez annyira magától értetődő lenne.

Mit ne mondjak, ezt hallva igencsak megdobbant a szívem! Naná, hogy gondolkodás nélkül azonnal igent mondtam az ajánlatra. Úgyhogy a héten át is fogok hozzá hurcolkodni.

De amint az rám jellemző, rögvest szorongani is kezdtem… Van az a mondás, hogy „lakva ismerni meg egymást igazán”. A magamfajta öreg rókák pedig pontosan tudják, hogy egy ilyen összeköltözés gyakran egyenlő a kapcsolat halálával. Így ugyanis hamarabb kiderül, ha a két ember nem igazán illik egymáshoz. Például mert az egyik horkol. Vagy mert a másik elviselhetetlenül rendetlen. Vagy mert a nő klimaxol, és éjszakánként ronggyá izzadja magát a hőhullámai miatt… Jaj, ebbe bele sem akarok gondolni!

Hiszen a mi történetünk csak most kezdődött, és én annyira élvezem! Tudjátok, egy szerelmi viszonynak mindig a legeleje a legizgalmasabb… Olyan jó lenne, ha nálunk ez az „izgalmas rész” minél tovább tartana!

Ugye nem fogjuk elrontani?

Drukkoljatok!!

Nem akarok panaszkodni, de a nyár újabban már tényleg nem az én évszakom! Nem tudom, hogy a többi klimaxos nő hogy van ezzel, de nekem már jó ideje inkább kedvemre való az ősz, sőt még a tél is. A tavasz meg főleg, de azt amúgy is mindenki szereti. Fiatalabb koromban persze én is imádtam a nyarat, mostanra viszont valahogy megváltozott a hőháztartásom. Amint 25 fok fölé emelkedik hőmérséklet, én már szinte fuldoklom, levegőt is szinte alig kapok. Már vagy két éve nem merek még csak rövidujjút sem felvenni nyáron, hanem kizárólag ujjatlant, a műszálast pedig végképp kerülöm, mert ha csak egészen keveset tartalmaz is az adott textil, én máris úgy érzem, megsülök benne!

Az poloskavészkivonatos klimaxos bogyóm persze sokat segít, mert amióta szedem, azóta legalább a hőhullámok elkerülnek. Na jó, azért meglegyint néha egy-egy, de még mindig nem olyan gyakran, mint szegény Sárit. A kedves barátnőmnek ugyanis hiába magyarázom, hogy neki is kéne szednie ezt a növényi gyógyszert, nem hallgat rám. Pedig olyan is előfordult már, hogy haza kellett kéredzkedjen a munkahelyéről, hogy ruhát váltson. Ugyanis röpke két perc alatt teljesen átizzadta, ami rajta volt, csak mert váratlanul a nyakába szakadt egy hőhullám-roham. A haja tövéig leizzadt szegény, mégsem hajlandó hinni nekem. Pedig a poloskavész, avagy előkelőbben hangzó latin nevén a Cimicifuga olyan gyógynövény, amit már az észak-amerikai indiánok is sikeresen alkalmaztak a „női bajokra”. Sőt, ma már klinikai vizsgálatok igazolják, hogy a gyógynövény speciális kivonata hatásosan képes enyhíteni a klimax testi tüneteit, köztük a hőhullámokat és a fokozott izzadást.

Lehet, hogy Sári csak azért ellenkezik annyira, mert valamiért cikinek érzi, hogy bemenjen a patikába és kérjen magának egy ilyen gyógyszert? Nem tudom… Mindenesetre holnap adok neki egy dobozzal a saját készletemből, hátha akkor hajlandó lesz végre kipróbálni!

Hát megtörtént a „dolog” Tamással! Az angol ezt olyan szépen mondja: „együtt aludtunk” – bár nyilván nem csak aludtunk… Jaj, nagyon tetszik nekem ez a pasi, és tartok tőle, hogy ezek után már tényleg bele fogok zúgni!

Az ágyjelenetet mindenesetre nem akarom részletezni, ahhoz azt hiszem, picit szégyellős vagyok, mármint hogy ország-világ előtt kitárgyaljam a hálószobatitkaimat. Legyen elég annyi, hogy minden előzetes félelmem ellenére mégiscsak sikerült megszabadulnom a gátlásaimtól, amikor annak eljött az ideje. 😊

Nos igen, a múlt heti bejegyzésem idején még volt bennem némi félelem, mert már olyan régen nem volt senkim, hogy attól tartottam, hátha azt sem fogom tudni, hogyan és mit kell egyáltalán csinálni ilyenkor. Mostanra kiderült, hogy minden jel szerint a szex is épp olyan, mint a biciklizés vagy az úszás: ha egyszer „megtanultad”, akkor azt egy életre be is vésted. Nem lehet elfelejteni!

És mondok nektek valamit: nem is érdemes elfelejteni. Tudom, hogy vannak korombéli nők, akik már legszívesebben lehúznák a rolót (sőt, sokan le is húzzák), mert azt hiszik, hogy a klimaxszal véget ér a nőiségük. Holmi fals logika szerint úgy vélik, hogy ha már nem tudnak gyereket szülni, akkor azzal egész szex-dolog is okafogyottá vált. Holott ez jó nagy butaság, sőt! Már csak azért is, mert – és most elárulok mégiscsak egy hálószobatitkot! – most éri csak meg igazán lepedőakrobatikázni, hiszen a klimax az egyik legjobb fogamzásgátló!

Ha belegondolok, az eddigi nem túl viharos szerelmi életem során az első együttlét mindenkori legcikisebb része a védekezés kérdése volt. Már egyáltalán az, hogy szóba kellett hozni.

Nyilván vannak, akik szóba se hozzák, aztán meg csodálkoznak, amikor bekövetkezik a nem várt terhesség. Ami viszont a mi korunkban már aligha fordulhat elő. (Zárójelben azért megjegyzem, hogy ELVILEG előfordulhat, ám ennek a valószínűsége eléggé elenyésző.) Így aztán a fogamzásgátlás miatt már tényleg nem kell aggódni, tehát az ember valóban önfeledten vetheti bele magát az élvezetekbe.

A kiegyensúlyozott, rendszeres szexuális élet a felnőttkor természetes része, és köztudott, hogy jelentősen hozzájárul a testi-lelki egészségünkhöz és jóllétünkhöz.

Úgyhogy ti se mondjatok le róla!

Nem is gondoljátok, mekkora dilemma egy ötvenéves nőnek a szex! Mármint egy új partnerrel. Az egymáshoz ezer éve összeszokott pároknak nyilván nincsenek titkaik egymás előtt, az ember emiatt hajlamos azt gondolni, hogy a gátlásosság legfeljebb a tinédzserek privilégiuma. Bár úgy lenne!

Rá kellett jönnöm, hogy ugyan rendszeresen fennhangon hirdetem (mi több, hiszek benne!), hogy mindenkinek szeretnie kell a saját testét, és hogy el kell fogadnunk önmagunkat olyannak, amilyenek vagyunk, mégis él bennem a kétely, hogy mi lesz, ha a kiszemelt pasinak ruha nélkül már nem fogok tetszeni egyáltalán…

Jó, tudom, az ilyen akkor kerüljön is lapátra, elvégre kinek kell egy olyan férfi, akinél csak a külső számít? Ezt tényleg így gondolom, de attól még bennem a félsz, nehogy az én Tamásomról derüljön ki, hogy ő is csak egy felszínes „macsó”. Amúgy nem ilyennek ismerem, de rossz lenne csalódni benne! Miközben annak is tudatában vagyok, hogy az én koromban egy nő már igenis felelős a testéért.

Húszévesen nem nagy kunszt jól kinézni, a fiatalság már önmagában vonzó adottság. Szerintem direkt így rakott minket össze a természet, hogy a leginkább fogékony korban minél nagyobb eséllyel találjunk párra, hogy vígan sokasodhassunk és szaporodhassunk. Aztán ahogy telik az idő, nekünk nőknek egyre többet kell „dolgoznunk” magunkon, hogy a másik nem egyáltalán figyelemre méltasson bennünket.

Emlékszem, a huszadik szülinapomra nem is kellett különösebben készülődnöm. A harmincadik előtt viszont már órákat töltöttem el azzal, hogy mit vegyek fel, és további órákon át sminkeltem magam a fürdőszobában. A negyvenedik előtt már pánikszerűen bejelentkeztem fodrászhoz, kozmetikushoz, és óriási bevásárlókörutat is tartottam, hogy megtaláljam az alkalomhoz leginkább megfelelő, és persze előnyös ruhát.

Az ötvenedik szülinapomat meg inkább hagyjuk! Nem csináltam semmit, csak vártam, hogy elteljen, mert úgy éreztem, minek erőlködni, hiszen ennek már semmi értelme… Hát igen, az egy komoly mélypont volt az életemben. Nyilván a hormonok is ludasak voltak, de akkor eléggé bedepiztem.

Azóta viszont sok minden megváltozott. Odafigyelek az étkezésre (kisebb-nagyobb sikerrel), igyekszem rendszeresen mozogni, tornázni, nőiesen öltözködni, és úgy összességében pozitívan gondolkodni. (Utóbbihoz nagy segítség a gyógynövényes klimaxbogyóm is!). Hiszen, mint tudjuk, az életben szinte minden fejben dől el.

Fejben. Ja, persze.

No de mi van az ágyban?! Vagyis mi lesz? Elvégre nem vagyunk már gyerekek. Lassan egy hete tart a viszonyunk, tehát előbb-utóbb szintet fogunk lépni, ez nem kétséges. Én viszont már most szorongok, hogy majd le kell vennem a ruhámat egy férfi jelenlétében. Mert akármit gondolok magamról fejben, akárhogyan „szeretem” a testemet, attól még tény, hogy nem vagyok fiatal. Lehet, felöltözve tényleg vonzónak talál Tamás. Vagyis nem lehet, hanem ez így is van. Tudom. Érzem. De vajon akkor is így gondolja majd, ha lehullott rólam minden lepel…?

Nevessetek csak ki, de nekem már olyan régen nem volt senkim, hogy még abban sem vagyok teljesen biztos, hogy fogom-e tudni majd egyáltalán, hogy mit is kell ilyenkor csinálni…!

Komolyan mondom, így ötvenévesen egy „első randi” már ugyanúgy szenzációszámba megy, mint amikor 15 éves koromban történt velem ilyesmi.

Akik követik a blogomat, tudják, hogy amikor a randioldalas postafiókomban felfedeztem a vacsorameghívást Orosz Tamástól, először nagyon megijedtem. Még az is megfordult a fejemben, esetleg el se megyek, és úgy teszek, mintha nem is kaptam volna meg az üzenetét. De aztán győzött a nem is tudom mim: a kíváncsiságom? A kalandvágyam? Vagy csak a józan eszem? Mindenesetre igent mondtam.

Végül is már mióta vágytam rá, hogy hosszú idő után újra legyen valakim! És úgy tűnik, a sors kegyes volt hozzám, hiszen a szó szoros értelmében az utamba sodort egy jó pasit. Naná, hogy nem fogom kihagyni, döntöttem el.

Ám amint ezt eldöntöttem, váratlanul a nyakamba szakadt egy igazi, hamisítatlan klimaxos hőhullám! Csak úgy figyelmeztetésként, nehogy túlságosan elbízzam magam. Kétpercnyi fuldoklás után, ahogyan az szokott lenni, már el is illant az egész, addigra viszont lebénított a gondolat, hogy te jó ég, mi lesz, ha a randivacsora közben tör majd rám egy ugyanilyen banyaláz-roham?! Végül aztán elhatároztam, hogy erről csakis pozitívan fogok gondolkodni. Elégre amióta rendesen szedem a klimaxbogyómat, már egészen ritkán legyintenek meg az ilyen hőhullámok. Ha most volt egy, az csak jó nekem, mert hátha ezzel le is tudtam a heti „adagomat”, és egy darabig megint nem lesz több! – biztattam magam. Mindenesetre, mielőtt felkerekedtem, a biztonság kedvéért becsúsztattam a retikülömbe egy aprócska legyezőt…

Direkt nem csíptem ki magam nagyon, hogy annyival is természetesebb legyen a találkozás. Végül is Tamással sokszor ettünk már egy asztalnál korábban is, hiszen szinte egy helyen dolgozunk, és mindketten ugyanabba a közeli étkezdébe járunk át ebédelni. Eddig persze mindig ott ültek velünk a kollégáink is, akikkel főleg a munkáról beszélgettünk. Egy ilyen kettesben elköltött vacsora nyilván más…

Hát, másmilyen is volt! Főleg mert én nem mertem rendelni szinte semmit magamnak, csak egy salátát. Egy magamfajta változókorú nő mégsem ehet már este nehéz dolgokat…! Tamás ezzel szemben bátran választott magának az étlapról.

Sóváran bámultam a tányérját, amikor kihozták az illatos frissensültet. Ő persze kiszúrta a vágyakozó tekintetemet, és udvariasan megkínált, hogy kóstoljam csak meg nyugodtan. Sőt, hogy ne érezzem annyira cikinek, cserébe ő is kért az én salátámból. A vége az lett, hogy az egyik legelőkelőbb belvárosi étterem teraszán, ország-világ szeme láttára gyakorlatilag egymás tányérjából ettünk – amit egyébként mindketten roppant mulatságosnak találtunk. „Két szerelmes pár, mindig együtt jár, egy tányérból esznek…!” – kezdte idézni Tamás az ismert mondókát, amin megint csak jót nevettünk. Konkrétan nem mondtuk ki, de teljesen egyértelmű volt, hogy immár mi vagyunk az a bizonyos, a versikében szereplő „szerelmespár”.

Abból, hogy az ételt megfeleztük, feltételeztem, hogy a költségeket is megosztjuk majd. Hallottam már róla, hogy mostanában ez az uralkodó trend, bár elárulom, nekem nem igazán tetszik. De a jelek szerint Tamás ugyanolyan „régimódi”, mint én, mert teljesen természetesnek vette, hogy mint férfi, ő rendezi a számlát. Ez nekem nagyon imponált! Hát még, amikor vacsora után kisétáltunk a közeli Duna-partra, ahol aztán megtörtént az első csók is…

Még nem tudom, mit hoz a jövő. Lesz-e ebből tényleg szerelem? Mindenesetre a szívem úgy repes, mintha tényleg most lennék 15 éves… Pedig hamarosan 51 leszek (te jó ég!)… Hát nem vicces?

Emlékeztek még, hogy Sári barátnőm nyaggatására még hónapokkal ezelőtt felregisztráltam egy netes társkeresőre? . Röviden összefoglalva, akkor egy napszemüveges képet tettem csak fel magamról, arra pedig, hogy kit keresek, annyit írtam csak, hogy „egy férfit, aki megnevettet”… Volt is egy rémes randim erről az oldalról, ami után el is döntöttem, hogy inkább felhagyok a párkeresésnek ezzel a formájával.

Viszont az adatlapomat nem töröltem, ezért a hétvégén újra beléptem az oldalra, és TÉNYLEG csak azért, hogy végleg megszüntessem a regisztrációmat! Viszont az eltelt idő alatt kaptam pár levelet, amit kíváncsiságból azért végigfutottam… Mondanom sem kell, hogy gyagyábbnál gyagyább szövegek voltak – kivéve egyet! Azt az egyet pedig egy bizonyos „Tamás” írta, és alig pár napja várakozott a virtuális postaládámban. Nem hosszú, idemásolom az egész üzenetet:

„Kedves Hölgyem! Ön tetszik nekem, itt a napszemüveges fotóján is, az életben pedig még inkább. Már sikerült párszor megnevettetnem, és a jövőben is szívesen megtenném még sokszor, főleg ha nem csak ebédidőben találkozhatnék Önnel. A héten még külföldön vagyok, de szombat este eljönne velem vacsorázni?
Kezét csókolja,
Orosz Tamás”

Akik olvasták a múlt heti blogomat, tudják, kiről van szó! Ő az a pasi, aki nekem is nagyon tetszik, ráadásul ugyanabban az irodaházban dolgozunk, és valóban, többször ebédeltünk már egy asztalnál a közeli étkezdében – persze sosem kettesben, hanem mindig a kollégákkal együtt. Ezen a héten tényleg nincs idehaza, erről pletykáltak is a szomszéd mérnöki irodában dolgozók.

És igen, ő az a férfi, aki miatt fő már egy ideje a fejem, miként adhatnám a tudtára, hogy nem lenne ellenemre, ha kezdenénk végre valami „komolyabbat” is egymással.

Valóban többször megnevettetett már, ami ezúttal is sikerült neki ezzel a magázós levéllel! Azt mondjuk nem tudom, hogyan nyomozta ki, hogy ott vagyok a társkeresőn, de gyanús, hogy Margó kolléganőm keze lehet a dologban. A vén kerítőnő! – nevettem fel, ám a következő pillanatban már a szorongás uralkodott el rajtam.

Van egy mondás, hogy „vigyázz, mire vágysz, mert még megkapod” – és velem pontosan ez történt most. Végül is erre vágytam, hogy a pasi végre kezdeményezzen. Ezzel együtt szinte halálra rémít a gondolat, hogy ezentúl megváltozik vele a viszonyom!

Mi lesz ezután? Mostantól akkor „járunk”? Már olyan régen nem volt senkim, hogy én már azt sem tudom, hogy hogyan kell az ilyesmit csinálni… Jaj, a szexről nem is beszélve! Fogalmam sincs, egyáltalán képes vagyok-e még levetkőzni egy pasas előtt! A többiről nem is beszélve!

Hé Cili, ötven éves elmúltál, klimaxolsz, minden éjjel leizzaszt a hőhullám, van rajtad legalább hat kiló súlyfölösleg – mireföl akarsz te még bármit is az élettől?!

Ha hiszitek, ha nem, azt sem tudom eldönteni, válaszoljak-e egyáltalán a levelére! Nem lenne jobb mindenkinek, ha egyszerűen úgy csinálnék, mintha soha meg sem kaptam volna…?

Tanácstalan vagyok!!

Korábban büszke voltam rá, hogy én afféle „régimódi” nő vagyok, aki úgy gondolja, egy kapcsolatot mindig a férfinak kell kezdeményeznie. A mai napig valahogy közönségesnek érzem, amikor nők teszik ugyanezt. Az én szememben az ilyesmi egyenlő a „felkínálkozással”, amit felettébb elítélek és nőietlennek tartok. Sári barátnőm szerint viszont ideje volna a sutba dobnom ezeket a régi, idejétmúlt beidegződéseket, vegyem fel inkább végre a lépést a modern világgal. Ő azt vallja, hogy ma már egyáltalán nem ciki, ha a nő nyit először. Hiszen amilyen emancipáltak lettünk az utóbbi pár évtizedben, szegény pasasok teljesen elveszítették az önbizalmukat, emiatt pedig nem mernek lépni, amíg nem látják egyértelmű jelét annak, hogy nyitott kapukat döngetnek.

Ezt az érvelést is meg tudom érteni, és valahol még igazat is adok Sárinak. Ennek ellenére elképzelhetetlennek tartom, hogy odaálljak egy pasas elé, és azt mondjam neki, hogy figyelj, bejössz nekem, mit szólnál, ha járnánk… Nem, ez képtelenség! Sári persze kioktatott, hogy nyilván nem kell ajtóstól rontani a házba, léteznek finomabb módszerek is, például el lehet hívni a fickót egy közös programra. Aha, és mit mondok neki? Hogy gyere el velem moziba, bébi? Vagy hívjam meg rögtön vacsorázni egy étterembe? Nem, ez teljességgel kizárt. Az ilyesminek szerintem csakis fordítva szabad megtörténnie, már úgy értem, hogy ugyanezeket a pasi mondja nekem…!

De a pasi nem mond semmit. Pedig most már minden délben együtt ebédelünk a közeli étkezdében – no nem kettesben, hanem négyesben, hiszen ott van velünk mindig Margó kolléganőm is meg az udvarlója, az „öreg fószer”. Aki olvasta az eddigi bejegyzéseimet, az már kitalálhatta, hogy igen, Orosz Tamás a pasas, aki miatt gondban vagyok. Most már biztos, hogy hamarosan átveszi át öregtől, vagyis az apjától a szomszédos mérnöki irodában az igazgatói posztot. Ami annyit tesz, hogy egy irodaházban fogunk dolgozni, sőt várhatóan még sokszor fogunk együtt ebédelni, és ha nem történik végre valami, akkor ez így is marad, amíg világ a világ. Majd jókat beszélgetünk, ebéd után együtt kávézunk (már úgy értem, négyesben), de ennél több soha nem fog történni. Mert egyszerűen nem tudom, hogyan lehetne tovább mozdulnunk erről a holtpontról. Vagyis tudom: úgy, ha Orosz Tamás végre hajlandó lenne kezdeményezni!

Mert amúgy tök jól kijövünk, mindig van közös témánk, és már az is kiderült, hogy kábé ugyanazokat a filmeket láttuk és könyveket olvastuk. Nekem nagyon bejön ez a pasi, és most már kiderült, hogy nemcsak külsőre, hanem emberileg is. És észrevettem, hogy folyton bámul, még olyankor is, amikor nem is engem kéne néznie. Biztos vagyok benne, hogy én is tetszem neki. Az ilyesmit egy nő megérzi! Márpedig én nő vagyok, és éppen ezért nem lennék rá soha képes, hogy én kezdeményezzek…

Vagy szerintetek tényleg szedjem össze a bátorságomat és tegyem meg akkor én az első lépést…?

A nap híre, hogy Margó kolléganőm, akiről már sokat meséltem, úgy döntött, nyugdíjba megy. A klasszikus nyugdíjkorhatárt ugyan még nem érte el, de ő már korkedvezménnyel 63 évesen is visszavonulhat.

Nekem persze elárulta, hogy esze ágában nincs visszavonulni, hanem éppen hogy végre ő is „élni” szeretne. Mindez persze nem független a szomszéd mérnöki iroda igazgatójától, az általam csak „öreg fószerként” emlegetett, egyébként nagyon jó vágású, hetvenes úriembertől, aki már egy ideje csapja a szelet Margónak. Mostanra teljesen egyértelművé vált, hogy ők ketten egy pár, és éppen ezért szeretnének minél több időt együtt eltölteni, és kiélvezni az életet, amennyire csak lehet, utazni, szórakozni, vagy csak otthon kertészkedni.

Ezzel együtt nagyon meglepett Margó döntése. Ő nálunk a személyzeti igazgató (mai modern nevén a HR-es), és én mindeddig meg voltam róla győződve, hogy őt kizárólag a munkája teszi boldoggá, csakis annak él, semmi más nem érdekli igazán. Hiszen amióta itt dolgozom, minden reggel Margó érkezik elsőként az irodába, és nem egyszer ő megy haza utolsóként is. Szeret itt lenni, és örömmel is végzi a munkáját. Végül is nincsen családja, soha nem született gyereke, és talán emiatt is gondoltam róla mindig, hogy ő az igazi „karrierista” nő prototípusa.

Pedig meglehet, tévedtem! Mert vajon létezik-e egyáltalán olyan, hogy karrierista nő? Mármint aki azért nem vállal családot, gyereket, mert a munkája fontosabb neki bárminél. Vagy ez pont fordítva lenne, és valójában éppen azért menekül a munkába, hogy addig se kelljen azon tépelődnie, miért nincs senkije…? Ami persze egy ördögi kör, hiszen minél több időt töltesz a munkahelyeden a négy fal között, annál kisebb az esélye, hogy összehozzon az élet valakivel, akivel talán boldog lehetnél.

Pedig a boldogságnak ezek szerint nincs felső korhatára. Ha valaki 60 fölött találkozik az igazival, akkor meg főleg érdemes újragondolnia, mi az igazán fontos. Megértem Margót, aki ezúttal a „karriert” hátrább sorolta az életében.

Margóval egyébként igazán kegyes volt a sors, mert azzal együtt, hogy éjt nappallá téve egyre csak húzta az igát itt bent az irodában, mégis csak össze tudott ismerkedni az Öreg Fószerrel, akivel úgy tűnik, teljes az egyetértés. Margó még azt is megsúgta, hogy hamarosan az öreg is visszavonul a munka frontjáról. Nem mertem rákérdezni, hogy vajon ki lesz akkor az utódja itt a szomszédunkban? Csak nem a fia, az a rém helyes pasi, akivel már többször találkoztam, és Margó grillpartiján nemrég össze is ismerkedtünk…?

Mert jó, jó, a boldogságnak persze hogy nincs felső korhatára, de itt és most őszintén bevallom, hogy én azért szívesebben találnék párra lehetőleg még 63 éves korom előtt!

 

Az elmúlt hét a fogyókúra jegyében telt. De ne izguljatok, mert nem fogytam szinte semmit, viszont legalább jó sok pénzembe került. Elmesélem, mi történt!

Amióta vége a karanténnak, a testsúlyom elindult ugyan lefelé, mégsem voltam boldog, mert én sokkal gyorsabban szerettem volna visszafogyni a tavaszi otthonülős időszakban „kinőtt” ruháimba. Bár valójában soha nem hittem a csodafogyókúrákban, most mégis elkezdtem kutakodni az interneten, mit lehetne mégis kipróbálni. Így találtam rá egy gyönyörűen megdizájnolt oldalra, ahol rengeteg pozitív vásárlói visszajelzést mutattak egy fogyókúrás termékről, mi több, komplett termékcsaládról. Azt ígérték, hogy ha az ő spéci poraikat eszem mindennap, akkor garantáltan gyorsan megszabadulhatok a nemkívánt súlyfölöslegemtől.

Aznap ráadásul belefutottam egy „akciójukba” is, ahol a horribilis árú szettet még alig pár órán keresztül egy kicsit kevésbé horribilis, de persze továbbra is borsos áron lehetett megrendelni. Nem sokat teketóriáztam, gyorsan megnyomtam az „érdekel” gombot, majd kitöltöttem a felbukkanó űrlapot az adataimmal. Szinte azonnal megszólalt a telefon, és egy enyhén szláv akcentussal beszélő hölgy mindent letárgyalt velem. Már másnap csöngetett egy futár – aki mintha szintén szláv akcentussal beszélt volna, vagy lehet, hogy csak képzelődöm? –, és hozta a poraimat, meg persze elvitte a pénzemet.

Én pedig elkezdtem turmixokon élni: reggelire, ebédre, vacsorára csak a porokat ettem. A honlapjukon végül is azt ígérték, ezekben minden tápanyag benne lesz, amire szüksége van a szervezetnek, de egyetlen árva, fölös kalóriával se több.

Három nappal később valóban vagy másfél kilóval kevesebbet mutatott alattam a mérleg, ami nem csoda, hiszen a poroktól egyrészt a hasam is ment, másrészt erős vízhajtó hatásuk is lehetett, mert folyton pisilni jártam. Viszont ebben a pár napban iszonyatosan legyengültem, és úgy ácsingóztam már egy falat rendes ennivaló után, mint még soha!

Az irodában Margó egyre csak csóválta a fejét, amikor nap mint nap hiába invitált, hogy tartsak vele ebédelni a törzshelyünknek számító közeli kifőzdébe. Én ugyanis csak a turmixaimat voltam hajlandó szürcsölgetni.

Aztán egyik nap Margó nagy hírrel tért vissza az ebédelésből, és elmesélte, hogy a szomszéd mérnöki iroda igazgatójával evett egy asztalnál. Ez nem is lett volna újdonság, hiszen nyílt titok már itt az irodaházban, hogy az öreg fószer jó ideje udvarolgat Margónak. Hanem mint kiderült, aznap nem csak az öreg, hanem a fia is együtt ebédelt velük. Aki nem mellesleg egy nagyon jó pasi, és most már én is név szerint ismerem, hála a múlt heti grillpartinak Margóéknál…

Ekkor végre észhez tértem. Beláttam, hogy jobb lesz nekem is újra rendesen eljárnom ebédelni. Végül is a kifőzdénknek van kifejezetten kalóriaszegény reform-menüsora, csak arra kell ügyelnem, hogy tényleg onnan válasszak, és ne csábítsanak el a kevésbé alakbarát fogások.

A porevésnek meg az égvilágon semmi értelme, hiszen ha visszatérek a normál ételekhez, és megszűnik az addigi has- és vízhajtó hatás, a mérleg is újra mutatni fogja az addig „elvesztett” kilókat. (Ez pontosan így is történt!)

A maradék porokat még naivan megpróbáltam visszaváltani az azt reklámozó cégnél. Naná, hogy nem sikerült. Sokba került, de legalább tanultam az esetből: soha többé nem dőlök be semmilyen varázsdiéta ígéretének! Elvégre hosszú távon csak az életmódváltás és a tudatos étkezés hozhat tartós eredményt.

A pasast Tamásnak hívják.

Igen, ő az a fura, és számomra egészen idáig valójában ismeretlen fickó, akivel legutóbb zöldségvásárlás közben futottam össze (ha esetleg nem olvastad, csak görgess le a múlt heti bejegyzésemhez). Már akkor szóba került, hogy mindketten grillpartira leszünk hivatalosak. De fel nem merült volna bennem, hogy történetesen UGYANARRA az összejövetelre hívtak meg mindkettőnket!
Le is esett az állam, amikor megláttam az ürgét Margóék kertjében. Már éppen megörültem volna az újabb váratlan találkozásnak, amikor felfedeztem, hogy velem ellentétben ő bezzeg nem egyedül érkezett, hanem magával cipelte azt a szemtelenül fiatal, és szinte már egészségtelenül sovány kis nőt is, akivel korábban már láttam együtt. Már akkor mélységesen felháborított és elkeserített, amiért egy ennyire jó pasi, aki ráadásul korban hozzám sokkal jobban illene, ilyen csitri lányokkal múlatja az idejét. Most is azonnal lehervadt a mosoly az arcomról.

Ő persze kedélyesen nyugtázta a felbukkanásomat, hogy lám, milyen kicsi a világ, meg persze be is mutatkozott. Így tudtam meg, hogy Orosz Tamásnak hívják. Én meg Magyar Cecília vagyok, közöltem, mire elkezdett viccelődni, hogy íme az igazi orosz-magyar barátság – pedig szerintem erős túlzás azt állítani, hogy ettől a kis megismerkedéstől máris barátokká lettünk volna. Ez a pasi nekem eddig csak bosszúságot, kínos perceket és álmatlan éjszakákat okozott. Most sem dobott fel különösebben a jelenléte, hiába néz ki kegyetlenül jól: korombéli, egy kicsivel lehet csak idősebb nálam, magas, kisportolt, sötét haja van és hozzá tengerkék szeme… De mit kezdjek mindezzel, ha a nálam húsz évvel fiatalabb, csontsovány lányokra bukik?! – gondoltam, és onnantól igyekeztem a kert távolabbi szegleteibe húzódni, nehogy véletlenül beszélgetnem kelljen vele.

Közben persze egyre csak magamat sajnáltam, és azon keseregtem, hogy mégis, miből gondoltam én, hogy egy magamfajta ötvenes nő még egyáltalán érdekelhet bárkit. Végül is a nyakamon a klimax, hát nem lenne okosabb inkább végleg lehúznom a rolót, és egyáltalán nem foglalkoznom pasi-ügyekkel?

Margó, a házigazdánk, aki nem mellesleg kollégám a munkahelyen, persze árgus szemekkel sasolta a megismerkedésünket. Aztán amint a pasas hallótávolságon kívül került, Margó azonnal nekiállt susogni a fülembe, hogy Tamás az ő „udvarlójának” a fia, aki a papához hasonlóan szintén mérnök, és hogy évek óta elváltan él. Mintha engem egy percig is érdekelt volna az ipse pedigréje!

Orosz Tamás sem erőlködött különösebben, hogy beszédbe elegyedjen velem, bár feltűnt, hogy elég gyakran pillantgat felém, miközben a kis nőjével fecserészik. Egyértelmű volt, hogy csakis én lehetek a téma, főleg, hogy folyton fel-felnevettek. Minden bizonnyal a korábbi közös „kalandjainkat” mesélte (lentebb megtalálható)…

Aztán a kis nő egyszer csak mellém somfordált és nekiállt csevegni az időjárásról, meg hogy ugye szerintem is milyen szép Margó kertje így tavasz végén… De addigra már annyira felidegesítettem magam ezen az egész szituáción, hogy anélkül, hogy végiggondoltam volna a mondanivalómat, kerek perec kimondtam, amire gondolok, és nekiszegeztem a nőnek a kérdést, hogy ő vajon nem érzi túlzásnak, hogy egy ennyivel idősebb pasassal kezd.

Mire a lány szemei elkerekedtek, majd kezet nyújtott és közölte, hogy ő Orosz Kinga, és a férfi, akivel jött, nem más, mint a tulajdon édesapja.

Micsoda szappanoperai fordulat, ugye? Azt hittem ott süllyedek el szégyenemben!

De közben az is felmerült bennem, hogy ezek szerint mégiscsak lehetne folytatása a „történetünknek” ezzel a Tamással? Vagy ez hülyeség…?

Már megint összefutottam a pasival, akinek a szeme láttára kivágtam a hisztit a plázában még karácsony előtt, és aki pár héttel később a mirelit pultban szemtelenkedett velem.
Ezúttal is vásárlás közben botlottunk egymásba. Itt lakhat ő is a környéken, vagy ha nem ő, akkor a kis barátnője, akivel a legutóbb láttam flangálni. Nem hittem, hogy maszkban is fel fogom ismerni, arra meg végképp nem számítottam, hogy ő is engem. A pasas viszont legalább százkilencven magas, és nem tehetek róla, az ilyet én képtelen vagyok nem észrevenni. Úgyhogy rábámultam, ő meg vissza rám (észrevettétek már, milyen fontos lett megint a szemkontaktus, amióta úton-útfélen maszkban jár mindenki?), és rögtön tudtuk mindketten, hogy mi „ismerjük” egymást. Ami persze túlzás, hiszen érdemben csak kétszer „találkoztunk”, de valójában nem ismerkedtünk meg soha.

Mint ahogy most sem.

Ezúttal nem a pizzás hűtőnél, hanem a zöldséges részlegnél hozott össze minket a balsors. Esküszöm, a pasi szeme felcsillant, amikor meglátott, és rögtön úgy köszönt rám vidáman, mintha legalábbis egy rég nem látott ismerőse volnék: „Kezét csókolom!”. Majd rögtön hozzátette, hogy jaj, bocsánat, nem úgy értette, hát persze hogy most ugyebár semmimet se csókolhatja meg. Bizony, bólogattam, az semmiképpen nem lenne most biztonságos!

Bevallom, először az életben hálát adtam, amiért kötelező a boltban a maszkviselés, mert így legalább nem látszott – vagy legalábbis nem annyira látszott – hogy mindeközben fülig vörösödtem. Hallottam a saját hangomat, és egyszerűen nem hittem el, hogy ez én vagyok, aki a répák és uborkák között egy vadidegen pasassal flörtölget. Hát igen, folytatta a pasi, ki tudja, mikor lesz végre biztonságos például moziba menni… Mire én: Manapság már minden film letölthető a netről! Mire a pasas mélyen a szemembe nézve közölte, hogy az sajnos nem ugyanaz. Haha, gondoltam magamban, ezek szerint mostanában nem nagyon randizgathattál azzal a szemtelenül fiatal (meg persze sovány) kis nőddel, akivel korábban láttalak a színházban, de hangosan inkább nem mondtam semmit. Csak annyit, hogy ne izguljon, előbb utóbb minden jobb lesz, csak tudni kell kivárni, mi például a jövő hétvégén már grillpartit tartunk a barátaimmal. Erre rávágta, hogy, jé, milyen érdekes, ő is grillpartira megy ugyanakkor – mintha ez engem egy cseppet is érdekelne. Gyorsan a kosaramba szedtem a leveszöldséget és elköszöntem.
agyis mostantól már köszönőviszonyban is vagyunk.

Na, micsoda egy kaland, mi? Csak nehogy az legyen, hogy emiatt a kis flört miatt úgy felzaklatom magam, hogy a végén megint nem alszom egy hétig, mint a múltkor. Be is veszem gyorsan az orbáncfüves klimaxbogyómat, elvégre az jó hatással van az alvásra is…!

Mostanában egyre többet olvasok. Végül is nem kell rohannom sehová, minden este egyedül vagyok idehaza, és ezerszer hasznosabb is, ha tévézés helyett inkább olvasással tölti az idejét az ember. Arról nem is szólva, hogy rengeteg „adósságom” felgyűlt ezen a téren: hogy csak egyetlen példát említsek, még a karácsonyi ajándékba kapott könyveim között is akad pár, amibe eddig bele se néztem. Köztük egy angol nyelvű skandináv krimi, amit kitől mástól, mint az én Londonban dolgozó kislányomtól kaptam.  A lányom szerint ugyanis az ilyen olvasmányokkal a legkönnyebb életben tartani még az enyémhez hasonlóan ingatag lábakon álló angol nyelvtudást is. Nem bonyolult a nyelvezetük, ráadásul eleve fordítások, így még egyszerűbb megérteni őket – legalábbis a lányom ezt állítja.

Felcsaptam hát a könyvet, csak hogy belekukkantsak, vajon tényleg megértem-e, miről szól. Mit ad isten, a szemem rögtön odaugrott egy szóra: „climax”. Nahát, gondoltam, mit keres vajon a klimax egy bűnügyi regényben? Olvasni kezdtem az aktuális fejezetet.  Tényleg nem volt nehéz megértenem a szöveget, szinte csak emiatt a „climax” miatt kellett elővennem a szótárat. Így tudtam meg, hogy ez egy latin eredetű szó, ami azt jelenti, hogy „csúcspont, tetőpont”. (Az adott szakasz ugyanis arról szólt, hogy a könyv főhősnője szintén egy regényt olvasva éppen eljut a cselekmény csúcspontjára.)

Ezen persze megint csak el kellett filozofálnom. Megvilágosodtam, hogy valójában a klimax, mármint az én klimaxom sem jelent mást, mint azt, hogy elértem egyfajta csúcsra, elvégre innen már lefelé vezet az utam. Végül is nem tarthatunk örökké csak „felfelé”: egyszer mindenki eléri azt a pontot, amihez képest már nincs feljebb, így nincs is más választása, mint lefelé tovább indulni.

Arra is rájöttem, mekkora égbekiáltó igazságtalanság, hogy a magyar nyelvben a változókor szinonimájaként használt „klimaxot” leginkább valami utálatos, gyűlölt, rossz dologgal szokás azonosítani. Holott valójában nem másról van szó itt sem, mint a női lét egyfajta tetőpontjáról. Miért nem tekintünk akkor a klimaxra úgy, mint az élet legszuperebb csúcsára? Innentől ugyan már „lefelé” visz az utunk, de nincs az megírva sehol, hogy ezentúl már csak rossz és kellemetlen élmények érhetnek. Az út iránya lehet, hogy más, de attól még ez is csak egy út. Hogy bánat vagy jókedv kíséri-e inkább, az legfőképpen rajtunk, no meg a klimaxhoz való hozzáállásunkon múlik.

Eddig sem szégyelltem, most viszont már szinte büszke vagyok a klimaxomra. Legszívesebban világgá kiabálnám: Hé emberek! Látjátok? Éppen most vagyok az életem csúcsán!! 😊

Vasárnap anyák napja volt, és egyben az első alkalom ebben az utóbbi pár hétben, amikor egy pillanatra elvesztettem a derűlátásomat, az örökös bizakodásomat a jövőben. Mert nagyon nehéz ám, ha az ember sokáig nem láthatja a gyerekét, de anyák napján még azok is visznek egy szál virágot az anyukájuknak, akik már régen kirepültek a fészekből.


Végül is ez az élet rendje: megöregszünk, a gyerekeink felnőnek és elköltöznek, elvégre nekik is joguk van a saját életüket élni. Meg is fogadtam annak idején, hogy semmiképp sem állok a lányom útjába, ha egyszer majd önállósodni akar. Sőt támogatom minden törekvésében, és ugyanúgy szeretem, hiszen mindörökre a gyerekem marad. De nem foghatom vissza, mert ahhoz nincs jogom.

Anyák napja viszont újra emlékeztetett rá, hogy az én kicsikém mennyire távol él tőlem. Bevallom, elsírtam magam. Holott korábban sem volt kétséges, hogy ha a lányom kiköltözik Angliába, nem feltétlenül tud majd éppen május első vasárnapján csak úgy hazaugrani hozzám, hogy virágot hozzon nekem. Viszont a gondolat, hogy erre, ha akarnánk se lenne lehetőségünk, nagyon elkeserített. Már karácsony óta nem találkozhattunk személyesen, és még a húsvétot is egymástól távol kellett töltenünk. Így azért elég nehéz volt arra felkelni, hogy anyák napja van, de minek.

Szóval eltört nálam a mécses. Sírdogáltam hát egy kicsit, és a bánatomat még az is tetézte, hogy a lányom még csak egy sort sem írt nekem anyák napja hajnalára. Persze, nyilván tovább alszik, hiszen vasárnap van, gondoltam. De aztán egy idő után kezdtem hiányolni a jelentkezését. Már éppen ott tartottam, hogy jó, akkor majd felhívom én, amikor váratlanul csöngettek.

Egy futár állt az ajtóban, kezében hatalmas, malomkerék nagyságú virágcsokorral. Egy itthoni virágküldő szolgálattól jött, de mint kiderült, a megbízást Londonban adták fel. És alig hogy átvettem a küldeményt, szinte azonnal videóhívást is kaptam ugyanonnan. Mert a lányom pontosan akkorra időzítette az anyák napi bejelentkezését, amikor megkapta a visszaigazolást a virágos cégtől, hogy a csokor célba ért.

Megint csak sírtam, de ezúttal már a meghatottságtól. Amiért ennyire csodálatosan aranyos és figyelmes kislányom van nekem!

 

Miután a közösségi oldalakon egyre több ismerősöm kérkedett a saját, otthon sütött kenyerével, a szebbnél szebb fotók láttán elhatároztam, hogy én is megpróbálkozom ezzel. Találtam is egy jó receptet, csakhogy ahhoz élesztő is kellett volna, azt viszont (akkor még) égen-földön nem tudtam szerezni. Egyetlen kiutat láttam: ha kenyeret akarok sütni, akkor ahhoz bizony saját kovászt kell nevelnem.

Az interneten találtam is egy kovászkészítési leírást, ami egészen egyszerűnek tűnt. Végül is csak lisztet és vizet kell összekeverni, ezt 5-6 napon át „etetgetni” szintén liszttel és vízzel, és máris megérett a kovász – gondoltam én, naivan…

Egyedül én tehettem róla, hogy a kovászom alig három nap alatt teljesen megpimpósodott. Kiderült, hogy az „etetési” időket ugyanolyan szigorúan kell venni, mint a kisbabáknál, attól nem igazán szabad eltérni, pláne négy-öt órákat késni vele!

Kénytelen voltam hát kidobni a megbüdösödött kovászkezdeményt, és elölről kezdeni az egész procedúrát. Innentől viszont komolyabban vettem a dolgot: szabályos órarendet rajzoltam, a telefonomon riasztást állítottam be, és másodpercre pontosan 12 óránként „etettem” a kovászt. Az interneten még olyan okos tanácsot is olvastam, hogy tegyem kartondobozba a kovászérlelő edényt, amit lehetőleg bugyoláljak is körbe valamilyen meleg textillel vagy pulóverrel, hogy jobban tartsa a hőt, nehogy a kovász „megfázzon”. Na, az én kovászom nem fázott, mert – szintén netes jótanács nyomán – még egy üveg forró vizet is beraktam mellé a dunsztba. Na, mint kiderült, azt pont nem kellett volna.

A 2. számú kovászom is megbuggyant! A túlfűtéstől olyan penetráns, savanyú szaga lett, hogy megint csak ki kellett dobni szegényt. Az egyik ismerősöm szerint az is gond lehetett, hogy nem adtam neki nevet. A kovásznak ugyanis lelke van, és megérzi, ha nem szeretik igazán. Az övét például „Dezsőnek” hívják. Na, ezen jót derültem, hát hogyan lehetett egy anyakovásznak férfi nevet adni?!

Elkezdtem törni a fejemet, mi legyen az én következő kovászom neve. Olyat kerestem, amiben felsejlik a régi asszonyok minden gasztronómiai és főleg kenyérsütési szaktudása… Legyen Erzsike? Jolánka? Vagy Nusi néni? – töprengtem.

Végül Ilonkának neveztem el az új kovászt, a nevét gyöngybetűkkel az üvegre is rápingáltam, amiben még most is nevelgetem.

Nem akarom elkiabálni, de Ilonka úgy tűnik, valóban meghálálja a törődést. Hiszen őt már nemcsak pontosan etetgetem, immár a dobozkáját sem fűtöm túl, és lám, még nevet is adtam neki.

Kicsit elfilozofáltam ezen a kovász-dolgon, és szokás szerint megint csak a saját sorsomra ismertem benne. Elvégre pontosan úgy álltam hozzá a kovászkészítéshez is, mint a kezdetekben a klimaxomhoz. Nem gondoltam végig rendesen, szinte csak hagytam, hadd történjenek maguktól a dolgok. De nem is éreztem magam valami fényesen! Csak azóta lett jobb a helyzet, amióta tudatosan élem az életem és odafigyelek minden apróságra, amitől a változókort a lehető leginkább zökkenőmentesen vészelhetem át, az étkezéstől a testmozgáson át a szükség szerinti gyógynövényes segítségig. Mert minden apró részlet számít, és éppen ezért ezek az apró részletek az igazán fontosak.

Visszatérve a kovász-témához: képzeljétek, tegnap váratlanul csengettek, és egy futár állt az ajtóban. Mint kiderült, Sári csomagot küldött nekem! A barátnőmet minden bizonnyal a jó szándék vezette, hiszen ő csak segíteni akart szorult helyzetemen. Ugyanis mit gondoltok, mi volt a küldeményben? Öt csomagnyi friss élesztő…!

Nem baj, Ilonkát attól még felnevelem, mert mindenképpen akarok legalább egyszer az életben igazi, kovászos kenyeret sütni!

Pár egykori általános iskolai osztálytárssal a mai napig tartjuk kapcsolatot, és néhány hónappal ezelőtt kitaláltuk, hogy idén áprilisban osztálytalálkozót kéne tartani. Kerti grillpartit képzeltünk el, ám erről időközben kénytelenek voltunk lemondani. Pedig már szinte mindenkit sikerült felkutatnunk a régi osztályból, hála a különféle közösségi oldalaknak. Sokakról ugyan kiderült, hogy amúgy se tudtak volna eljönni, hiszen a világ másik végén, vagy legalábbis külföldön élnek.

Viszont ma már mindenki annyira „onlájn”, hogy rájöttünk, végül is semmi akadálya, hogy megtartsuk az osztálytalálkozót az eredetileg kitűzött időpontban – csak éppen egy videós applikáció segítségével.

Nagyon vicces volt a „körkapcsolás”! Tizennyolcan jöttünk így össze, és tényleg a világ minden tájáról: ketten Németországból, egy lány Olaszországból jelentkezett be, de volt, aki Franciaországban él, illetve egyvalaki Kanadában telepedett le. Persze más volt így, mint egy igazi találkozón, hiszen nem lehetett egymás szavába vágva, kötetlenül beszélgetni, hanem csak szépen, névsor szerint haladva ki-ki elmesélhette, mi minden történt vele az elmúlt 35 évben.

Érdekes sorsokat ismerhettem meg! Sokan, hozzám hasonlóan elváltak, és akadt, aki azóta újra megházasodott. Sőt, egy lány már harmadszor ment férjhez! Egyébként ő is nézett ki a legjobban az egykori lányok közül.

Nyilván erre az alkalomra én is szépen kisminkeltem magamat (szerintem már egy hónapja nem voltam kifestve!), mint ahogy a többiek (mármint a nők) is igyekeztek a legjobb arcukat mutatni a kamerának. De még így is megdöbbentem, hogy míg egyeseken alig fogott az idő, addig néhányan kifejezetten „öreg nénikké” lettek! Alapvetően három altípust tudtam megkülönböztetni:

  1. aki úgy néz ki, mint régen,
  2. aki úgy néz ki, mint én (vagyis se nem fiatal, se nem öreg!),
  3. és akiből máris „néni” lett…

Levontam a tanulságot: az igazán mázlistákat nyilván segíti a genetika, ők emiatt nem öregszenek nagyon. Minden egyéb esetben pedig leginkább az számít, hajlandó vagy-e energiát szánni magadra, a kinézetedre. Mostanában ez nyilván nem könnyű, hiszen a legtöbbünk jelenleg nem tud eljárni fodrászhoz vagy kozmetikushoz, de attól még a „romjainkon” is meglátszik, hogy kinek volt korábban fontos az ilyesmi és kinek nem. Elvégre a mindennapi arcápolás, a divatos öltözködés vagy az otthoni hajfestés továbbra sincs megtiltva senkinek.

Úgy gondolom, hogy mint sok minden, az öregedés is alapvetően fejben dől el. Lehet megadóan, beletörődve elfonnyadni, elszáradni, és – bár ez több energiát igényel! – lehet a nőiességünk megőrzése mellett, méltósággal és jó kedéllyel fogadni az évek múlását.

Te melyik típushoz tartozol?

Nem hittem volna, de az idei húsvét egészen kellemesen telt, még így magányosan is. Egyébként nem is igazán éreztem a magányt, miután egyre-másra jelentkeztek be a rokonaim és barátaim, ki telefonon, ki videón, hogy kellemes ünnepeket kívánjanak nekem.

Természetesen megtartottam a beígért „konyhaművészeti videókurzust” a Londonban élő lányomnak, és meg kell hagyni, nagyon szépen dolgozott, és az instrukcióim nyomán igazán csinos kalácsot sütött!

És ha már úgy alakult, hogy mégis „megtartom” az idei húsvétot, rendesen megadtam a módját. Nemcsak kalácsot sütöttem, hanem ugyanúgy, mint máskor, főztem sonkát, sőt tojást is festettem. Igaz, piros festéket nem találtam itthon, csak a tavalyi csomagból megmaradt zöldet és lilát, de így is nagyon mutatós tojásokat gyártottam. Egy különleges tollal mintákat rajzolgattam rájuk, végül is volt rá időm bőven. A „műalkotásaimat” kosárkába rendeztem, a házunk előtti aranyvessző-bokorról pedig metszettem pár sárga virággal teli ágat, amit vázába állítottam. A szintén tavalyról megmaradt nyuszis szalvétákkal kiegészítve tökéletes húsvéti asztalt varázsoltam az ünnepre.
Magamban azért egy kicsit szomorkodtam, hogy locsolkodni bezzeg nem tud eljönni most senki hozzám, de aztán megvigasztalódtam, mert rájöttem, hogy az én ismeretségi körömben ez nem igazán fordult elő azelőtt sem. Egyrészt ki akarna klimaxos nőket locsolgatni? Másrészt meg mintha kezdene is kimenni a divatból ez az egyébként nagyon aranyos népszokás.

Aztán húsvét hétfőn különös dolog történt! A közösségi oldalamon egyszer csak bejelölt egy nálam jóval idősebb férfi. A neve ismerősnek tűnt, de csak amikor megnéztem a profilját, jöttem rá, hogy ő nem más, mint Margó kolléganőm „udvarlója”, a szomszédos mérnöki iroda igazgatója. Nem tudtam mire vélni, miért akar ez az öreg fószer a virtuális ismerősöm lenni, ám hogy ezt megtudjam, inkább nem teketóriáztam, hanem gyorsan visszajelöltem. Máris jött tőle az üzenet, hogy Margó engedélyével bátorkodik érdeklődni, hogy szabad-e engem „E-locsolni”! Belenéztem a tükörbe, gyorsan hálát adtam az égnek, amiért éppen aznap reggel mostam hajat, és igennel válaszoltam. Amint arra számítottam, az ipse azonnal felhívott videón. Ahogyan kell, elmondta a „Zöld erdőben…” kezdetű versikét, majd felmutatott egy kis kölnisüveget, amiből a kamera felé spriccelt egy kicsit. Azt hittem megszakadok a nevetéstől! Természetesen én is felmutattam a kamerába egy szép hímes tojást a pasinak. Ő megköszönte, és úriember módján azonnal elbúcsúzott és bontotta a vonalat.

Én pedig nyomban felhívtam Margót, hogy hálálkodjak neki egy sort ezért a kedves és szívmelengető élményért, elvégre nem volt kérdés, hogy a meglocsoltatásom ötlete csakis az ő fejéből pattanhatott ki!

És nálatok hogyan telt a húsvét?

 

Néhai nagymamám szerint, ha egy lány már megtanult palacsintát sütni és paprikás krumplit készíteni, ennyivel már férjhez is lehet adni. Hát, én is csak körülbelül ezeket az ételeket tudtam megfőzni, amikor annak idején férjhez mentem. A mai teljes konyhaművészetemet ezután szedtem össze: eleinte szakácskönyvekből, esetleg barátnők tanácsai alapján, aztán később az internet segítségével. Ma már szinte bármilyen fogást elkészítek, és persze nagyon szeretek is főzni.

A paprikás krumpli és a palacsinta persze nem kerülnek sorra mostanság, mivel mindkettő igencsak magas szénhidráttartalmú étel. Márpedig egy klimaxos nőnek (vagyis nekem) különösen ügyelnie kell a tápanyagbevitelre, elvégre ebben a korban, pontosabban ebben a hormonális állapotban megdöbbentően hízékony ám a női szervezet!

Néha-néha, az igazán különleges alkalmakra azért én is megsütök egy-egy fehérlisztes süteményt.  Például soha nem telt még el úgy a húsvét, hogy ne sütöttem volna finom, foszlós bélű kalácsot. Csakhogy a kislányom ezúttal biztosan nem fog hazajönni Londonból, és tudván, hogy egyedül leszek kénytelen tölteni az ünnepet, úgy gondoltam, most az egyszer kihagyom a húsvéti kalácssütést.

Ám amikor ezt a legutóbbi videóhívásunkkor elárultam a lányomnak, az én drága kicsikém ott a messzi idegenben csaknem sírva fakadt. Nagyon szereti a kalácsomat, és azt mondta, hogy akkor majd ő megsüti saját magának – csakhogy halvány fogalma sincs, hogyan fogjon hozzá! Mert hiába küldöm el neki a receptet, abból ő még nem fogja tudni az olyan finom részleteket, hogy meddig kell dagasztani, mikortól jó a tészta, hogyan kell kinéznie, ha szépen megkelt – és így tovább.

Úgyhogy azt találtuk ki, hogy mindketten megvesszük a hozzávalókat, összekapcsolódunk videón, és így fogunk együtt kalácsot sütni! A lányomnak semmi más dolga nem lesz, mint pontosan megismételni mindent, amit és ahogyan én mutatok neki, miközben végig szemmel tarthatja, hogyan kell kinéznie a tésztának.

Olyan lesz, mintha ott állnék mellette, és én is Londonban sütném a húsvéti kalácsot!  <3

Sokan szenvedésnek, „börtönnek” élik meg, ha állandóan otthon kell lenniük. Ezért is döntöttem el, hogy márpedig én pozitívan fogok gondolkodni, és megpróbálom észrevenni még a rossz, avagy rossznak gondolt dolgokban is a jót!

Például soha ilyen szép tiszta nem volt még a lakásom, mint most. Hétvégén ugyanis alaposan kitakarítottam, és mert szép idő volt, még az ablakokat is megpucoltam. A szemközti házban hasonlóan gondolkodhatott egy korombéli nő, mert ő is lelkesen mosta az üveget. Átmosolyogtunk egymásra. Na, azelőtt ilyen nem volt! Mostanában viszont egyre jobban felértékelődnek még az ilyen aprócska „találkozások” is. Ezt is a „jó” dolgok közé lehet sorolni.

Javultak továbbá az emberi kapcsolataim. Elvégre amióta kénytelen vagyok elzárkózni a külvilágtól, elkezdtem tudatosabban figyelni rá, nehogy végképp elszigetelődjek mindenkitől. Sokkal több emberrel tartom a kapcsolatot telefonon vagy interneten, mint korábban. Nemrég felhívtam egy ezer éve nem látott ismerőst, aki szokatlanul nagy örömmel vette az érdeklődésemet. Igen, ez is feltűnt: mostanában senki se „rázza le” a másikat, mert mondjuk nem ér rá, hanem éppen hogy nagyon is értékeli, hogy valaki fontosnak találta, hogy váltson vele pár szót, érdeklődjön a hogyléte felől.

A lányommal is szorosabb lett a kapcsolatunk! Korábban is sokat videócseteltünk, de amióta ő is odahaza dolgozik, vele is sokkal gyakrabban hívjuk egymást – ami az anyai szívemet igazán boldogsággal tölti el.

Sári miatt aggódom csak egy kicsit. Neki mintha tényleg az agyára menne az otthoni lét, pedig ő még kutyát is sétáltat, naponta kétszer, amihez ugyebár mégis csak ki kell mozdulnia a négy fal közül. Ennek ellenére folyton panaszkodik, mennyire nem tud magával mit kezdeni. A közös online tornázás se villanyozta fel (igaz, ezt eddig még csak egyszer próbáltuk ki), velem ellentétben, aki azután, hogy átmozgattuk berozsdásodott tagjainkat, szinte újult erővel vetettem bele magam a házimunkába…!

Szerintem Sárnak is az orbáncfűre lenne szüksége. Mert bevallom, nekem minden bizonnyal az orbáncfű is segít, hogy továbbra is képes vagyok derűsen szemlélni a világot. Az orbáncfüvet a népi gyógyászatban nem véletlenül hívják a lélek napsugarának, elvégre ez egy természetes antidepresszáns hatású gyógynövény. Ma már tudományosan is igazolt, hogy a benne lévő növényi hatóanyag szabályozza az agyi neuronjaink működését, és ennek köszönhetően kiegyensúlyozottabbá, mondhatni „optimistábbá” teszi az embert.

Már mióta ajánlgatom Sárinak, hogy szedje ő is az én „klimax-gyógyszeremet”, amiben orbáncfű is van. Na, mindjárt felhívom, és kicsit rágom ezzel a fülét, hátha hajlandó végre kipróbálni, és belátni, hogy igazam van!

Már több mint egy hete alig mozogtam valamit! De éreztem, hogy ez nem mehet így tovább…

Valójában már jó ideje elhatároztam, hogy keresek magamnak egy jó kis online videós tornát, és majd mindennap ugrabugrálgatok rá egy órácskát. Nos, a videók keresgélésében nem is volt hiba. El nem tudjátok képzelni, mennyiféle és -fajta tornát lehet találni a megosztókon, az ember szinte nem is tud választani közülük. Hát nekem se sikerült!

Be kell ismernem, egyáltalán nem a bőség zavara tántorított el a célomtól, mindössze az egyszerű emberi lustaság. Végül is mi sem egyszerűbb, mint egész nap görnyedni a számítógép fölött, este meg elnyúlni a tévé előtt a kanapén…! Viszont pontosan tisztában vagyok vele, hogy az én koromban az ilyen életforma felettébb veszélyes lehet.

Nyakig benne vagyok a változókorban, ami ugyebár a belső hormonális rendszer átalakulását jelenti. Az változás pedig a testet sem kíméli, hiszen mindenki tudja, mennyire könnyű elhízni a mi korunkban. Ráadásul a hormonális átrendeződés miatt már nem is a csípőre vagy a combokra rakódnak a kilók, hanem sokkal inkább a derékra kúsznak fel. És ami a legégbekiáltóbb igazságtalanság: egy fiatalnak elég, ha mindössze pár napot koplal, és mellé kardiózik egy-két órát, és máris le tudott adni a fölöslegeiből. Bezzeg nekünk, idősebb nőknek sokkal nagyobb erőfeszítéseket kell megtennünk minden egyes ledolgozott dekáért!

Miután így fejben rendbetettem magamban ezt a torna-témát, felhívtam Sárit, hogy megtudakoljam, ő vajon mit csinál odahaza a négy fal között. Kiderült, hogy egy az egyben ugyanazt, amit én. Vagyis semmit! Miközben ő is nagyon tudja, hogy nincs mese, nekünk muszáj lesz mozognunk.

Kitaláltuk hát, hogy mint korábban annyi mindent, ezt a kihívást is közösen fogjuk teljesíteni. Együtt fogunk tornázni, méghozzá online. Ki-ki a maga lakásában, csak közben össze leszünk kötve videóhívással. Kezdésnek keresünk majd egy jó kis mami-tornát, amit még mi is képesek vagyunk tisztességesen végigcsinálni, aztán majd idővel átválthatunk magasabb nehézségi fokra.

Nagyon keményen elhatároztuk, hogy ezentúl mindennap (!) fogunk így közösen tornázni!!

Mármint majd holnaptól.   😊

Hát akkor egy időre vége a randizgatásnak mindenféle vadidegen pasasokkal! Őszintén bevallom, egy kicsit még örülök is ennek. Sári is berekesztette a párkeresést, és szerintem már neki is elege lett ebből az egészből. Most ő is inkább otthon ül és tévézik, akárcsak én.

Természetesen odafigyelek rá, nehogy tévéfüggő, pláne megint sorozatfüggő  legyek: szó nem lehet róla, hogy a tévé irányítsa a napomat! Ennek ugyanis pontosan fordítva kell lennie, éppen ezért mindig előre megtervezem, hogy melyik műsort nézem meg.

Mostanában például előnyben részesítem a tudományos-ismeretterjesztő adásokat. Bár nem vagyok már iskolás, de miért ne használnám ki én is az itthonlétet a műveltségem szélesítésére, valamint az elmém pallérozására, nem igaz?

Megnéztem például egy nagyon érdekes filmet az orchideákról. Megdöbbentően új dolgokat tudtam meg ezekről a csodálatos virágokról! A legjobban az tetszett, hogy általában nem is az első virágzásuk a legszebb, hanem amikor másodszor bontják ki a szirmaikat.

Ezen úgy elábrándoztam! Arra gondoltam, hogy amikor fiatal lányként én is először borultam „virágba”, szép voltam ugyan, üde, hamvas és ifjú, no meg sovány, mégsem az volt az igazi nőiségem. Mit sem tudtam akkor még a világról, mint ahogy alig ismertem a saját, éppen csak felnőtt testemet. Így amikor először belekóstoltam a testi szerelembe, sejtelemem sem volt, hogy mindez egyszer még sokkal nagyobb örömöt is fog nyújtani a számomra ahhoz képest, mint amit eleinte megtapasztaltam. Most viszont, a másodvirágzásom idején, érett, felnőtt nőként ezerszer jobban érzem magam a bőrömben, mint annak idején, tapasztalatlan, butácska kislányként. Ha most visszabújhatnék a régi bőrömbe, esküszöm, ezerszer bátrabb lennék, mint akkor, visszahúzódó, félszeg „kislányként” voltam: mernék öltözködni, sminkelni, élvezni az életet! Hiszen most már megvan hozzá az érett nőiségem is.

Már csak egy pasi hiányzik, hogy végre teljes legyen a kép. Ha most nem is, de előtt-utóbb az is meglesz. Érzem!

Képzeljétek, megvolt az első randim a társkeresőn. Rettenetes volt!

Sári persze előre szólt, hogy azzal a hapsival inkább ne is kezdjek. Szerinte gyanús, ha valaki már két éve felregisztrált, mégsincs párja. Pedig ha egy ilyen ötvenes pasi csak simán kiállna az utca közepére egy „Egyedülálló vagyok!” táblával a nyakában, azonnal annyi nő vetné rá magát, hogy nem győzne válogatni közülük. Sári szerint tehát az ürge vagy tényleg válogatós, vagy ami még rosszabb, esze ágában sincs választani, hanem csak randizgat a nőkkel: ha az egyik megvolt, máris jöhet nála a következő.

De ahelyett, hogy hallgattam volna Sárira, még kifejezetten örültem is, amikor végre egyáltalán valaki írt nekem, hogy szeretné, ha találkoznánk. Sári szerint ez is az én hibám, mert nem szabadna ennyire szégyellősnek lennem. Nyugodtan keresgélhetek én is, és írhatok elsőként én a pasiknak. Csakhogy ezek szerint túl régimódi vagyok, mert még mindig úgy képzelem, hogy a kezdeményezés a férfi feladata.

Mindenesetre végre írt nekem ez a fickó. Addigra azonban Sári is bogarat ültetett fülembe, úgyhogy nem mertem egyedül menni a randira, hanem cipeltem magammal őt is. Mármint egy bizonyos távolságig.

A pasassal egy teázó elé beszéltük meg a találkát, Sári ugyanis kioktatott, nehogy azonnal vacsorameghívást fogadjak el, mert az túl sokba kerül, és vannak pasasok, akik hajlamosak azt gondolni, hogy ha már ennyi pénzt kifizetnek, akkor cserébe máris jár nekik valamiféle „ellenszolgáltatás” – azaz rögtön követelni kezdik a szexet. Kezdetnek tehát elég csak egy teázás.

Amikor az utca túloldaláról megláttam a randipartneremet, már bátran elköszöntem Sáritól, és egyedül keltem át a zebrán. A pasas ugyanis egyáltalán nem látszott veszélyesnek, ellenben elég érdekesen nézett ki: nálam jóval alacsonyabb volt, és mindehhez kicsit kerekded testalkat és kopaszodó fej társult. Kis jóindulattal afféle Danny DeVito-s benyomást is kelthetett volna, bár a legkevésbé sem tűnt humorosnak. Alig léptünk be a teázóba, a telefonom máris vibrálva jelezte Sári SMS-ét: „Ezt villámgyorsan pattintsd le!”

Megint csak nem hallgattam a barátnőmre. Győzködtem magam, hogy úgysem a külső számít, hanem a belbecs. Úgy éreztem, muszáj adnom egy esélyt az ipsének. Meg persze magamnak is.

Nem kellett volna!

Rettenetes óra következett. Rendeltünk egy-egy teát, és megpróbáltunk beszélgetni. Hát, lehet, hogy tényleg régimódi vagyok, de nekem gyors volt a tempó, amit ez a humortalan Danny DeVito diktált. Rögtön a tárgyra tért ugyanis, és egyre csak olyasmik felől érdeklődött, hogy hány pasim volt korábban, kikkel találkoztam eddig a társkeresőről, meg hogy milyen gyakran és milyen pózokban szeretem csinálni „azt”. Egyre kínosabban éreztem magam, és igyekeztem inkább kitérni a válaszadás alól. A kis köpcös mintha nem is lett volna különösebben kíváncsi a feleleteimre, mert rögtön magyarázni kezdte, hogy ő azért szeret ötvenes nőkkel kezdeni, mert azok már mindent tudnak az ágyban, amitől a férfinak jó lehet a szex. Éreztem, hogy ha ez így megy tovább, nekem hamarosan felfordul a gyomrom.

DeVito is észlelhette, hogy kezd elegem lenni, mert egy idő után inkább kikérte a számlát. Anélkül, hogy megkérdezett volna engem is, szemrebbenés nélkül mondta a pincérnek, hogy az összeget felezni fogjuk. Esze ágában sem volt tehát meghívni, holott tényleg nem került sokba az egész. És még tudta fokozni a lovagiatlanságot, közölte ugyanis, hogy ő kocsival van, ezért induljunk el arrafelé, ahol az autója parkol. Én naiv, azt gondoltam, hogy miután említettem neki, hogy elég messze lakom a belvárostól, nyilván fel akarja ajánlani, hogy hazavisz. De amikor odaértünk az autóhoz, kijelentette, hogy úgy látja, kettőnk között ez a dolog valószínűleg nem tud működni, ezért ő most elbúcsúzik. Majd beszállt az kocsijába és elhajtott. Én meg csak álltam ott a járdán leeresztett karokkal és leesett állal.

Nem is tudom, van-e kedvem ezek után folytatni ezt az egész társkeresősdit!

A hétvégén Sári kiokosított a netes társkeresésről. Azt mondta, azt a telefonos jobbra-balra húzogatós appot felejtsem el, szerinte nekem az a tempó túl gyors lenne, mert ott szinte azonnal a „lényegre” térnek a pasik. Mármint a szexre. Sári szerint én maradjak csak a régi jó beregisztrálós verziónál, ahol a kiválasztott pasival először majd e-mailezgetünk meg képeket küldözgetünk egymásnak, és miután lefutottuk ezeket a kötelező köröket, csak akkor adjam ki a telefonszámomat, pláne beszéljek meg találkát.

Bevallom, ezen egy kicsit megsértődtem. Mégis, miből gondolja Sári, hogy nekem nem kell az a bizonyos „lényeg”? Hát nyilván én sem úgy képzelek el egy kapcsolatot, hogy majd csak andalgunk kézen fogva a Margitszigeten. Azért annál nekem is több jár! Elvégre érett, egészséges nő vagyok, és amíg ezt így érzem, szeretném is kihasználni mindazon előnyöket, amit ez az állapot nyújthat.

De inkább nem mondtam semmit, hanem ráhagytam Sárira, legyen úgy, ahogy ő javasolja. Kerestem magamról pár előnyösebb képet, de a biztonság kedvéért egyelőre csak olyat, ahol napszemüvegben vagyok. Ezeket feltöltöttem az adatlapra, aztán a barátnőm segítéségével együtt összetákoltuk a regisztrációt. Sári agitált, de én nem voltam hajlandó letagadni a koromból: bátran odaírtam, hogy 50 éves vagyok. Ha hazudnék, az előbb-utóbb úgyis kiderülne. A testsúlyomból viszont simán lecsaltam 5 kilót, meg egyébként is, miféle dolog, hogy ilyesmit is be kell írni egy regisztrációhoz?! A pasiknak úgy sincs halvány fogalmuk se, mennyi kilóhoz mekkora testet képzeljenek el… Beírtam még, hogy elvált vagyok, felnőtt gyerekkel, aki külön él tőlem. Volt egy olyan kérdés is, hogy mi a hobbim. Sári vihogott, hogy írjam oda, hogy kályhaépítés, mert az olyan egyedi, hogy arra tutira mindenki felfigyelne. Elengedtem a fülem mellett a gyagya ötletét, és beírtam inkább azt, hogy sütés-főzés. Ami végül is igaz, hiszen állandóan diétás receptekkel kísérletezem. Meg néha kevésbé diétás pizzákkal… És persze ott volt még az a kérdés is, hogy kit is keresek. Azt mégsem írhattam be, hogy hátralévő életem párját, azt meg, hogy „tartós kapcsolatot” végképp sablonosnak éreztem. Végül ez lett: „Egy férfit, aki megnevettet.”

Aztán nagyot sóhajtva megnyomtam a „regisztráció véglegesítése” gombot.

Kíváncsi vagyok, mi sül ki ebből!

 

okat gondolkodtam ezen a hétvégén, és arra jöttem rá, hogy a klimax eddig a legigazságtalanabb dolog, ami valaha történt velem. Ez egy folyamat, ami több éven át eltart. Változókor, mert a lényege a változás, mármint a hormonális változás. És én még csak az elején tartok! Mert ha eléggé rendetlenkedve is, de még működnek a hormonjaim. Vagyis továbbra is ugyanúgy megjön minden hónapban, ráadásul kicsit sűrűbben is, mint régen, hiszen a ciklusom 28 helyett újabban már csak 25 napos. De mindeközben a vacak menopauzás tünetek is itt vannak a nyakamon: a hőhullám, az izzadás, az alvászavar, a hisztis hangulataim… Mi ez, ha nem igazságtalanság?!

Sovány vigasz, hogy velem együtt nők milliói élik át ugyanezt, és nem csak most, hanem amióta világ a világ. Pontosabban amióta élünk elég ideig ahhoz, hogy egyáltalán megérjük a változókort.

Manapság Magyarországon egy nő születéskor várható élettartama 78 év – ezt onnan tudom, hogy rábukkantam a neten egy erről szóló statisztikára. Azt viszont ijesztő volt látni, hogy például 1900-ban ugyanez az érték még csak 38 év volt! Ami persze nem azt jelenti, hogy akkoriban minden nő pontosan ennyi évig élt, hiszen nyilván voltak, akik annál is sokkal tovább, míg mások meg talán addig se. Egy biztos, napjainkra nagy valószínűséggel szinte az összes nő eléri a banyakórral járó „banyakort”…

Amíg fiatal voltam, a klimaxos nőket afféle öreg nagymamáknak képzeltem el. Elvégre régen ez így is volt: nagyanyáink a negyvenes-ötvenes éveikben már javarészt fejkendős nénikként viselkedtek, illetve öltözködtek. Ma viszont más időket élünk, ma már „az ötven az új harminc” – erről én is írtam korábban. Élő példának itt vagyok én magam: ötven éves vagyok, és még mindig nő vagyok. Nőnek érzem magam, és az is akarok maradni még jó ideig. Jól akarok kinézni, jól akarom érezni magamat a nő-bőrömben, és kimondom: szeretnék bepasizni még legalább egyszer ebben az életben!

Mert az mégsem normális, hogy mindig csak a barátnőmmel járjak moziba meg színházba. Főleg, hogy a jövőben várhatóan már vele se tudok, Sári ugyanis felregisztrált egy társkeresőre, és azóta soha nem ér rá, mert egyfolytában mindenféle pasasokkal találkozgat. De persze valamiért egyik sem elég jó neki.

Hm. Ez most szöget ütött a fejembe: ha én is regisztrálnék arra a társkereső oldalra, vajon én megtalálnám, akit keresek?

Margó kolléganőm influenzás lett, ezért jobb híján lepasszolt nekem két színházjegyet. Az előadásra ki mást hívhattam volna el magammal, mint Sárit. Mi az a generáció vagyunk, akik még rendesen felöltözünk, ha színházba, operába készülünk menni. Mindketten ki is tettünk magunkért, én például egy finom anyagú, világosszürke selyemruhát vettem fel. Sári rögtön meg is jegyezte, hogy ha majd a szünetben esetleg megiszunk egy üdítőt, nagyon vigyázzak, nehogy rácsöppenjen a ruhámra az ital, mert az ilyen egyszínű, világos anyagon minden folt meglátszik, csak úgy virít, már méterekről. Én persze elengedtem a fülem mellett a pikírt megjegyzését, gondoltam, biztos csak irigykedik, azért mond ilyeneket.

Aztán a szünetben tényleg beütött a krach. Nem, nem ittam le magamat. Semmi ilyesmi nem történt. Viszont a büfében megláttam az a „pizzás-fényfüzéres” pasast! És igen, megint ugyanazzal a nálam (meg persze nála is!!!) sokkal-sokkal fiatalabb nővel volt. A pasi éppen átvett két pohár pezsgőt a büfés lánytól, majd az egyiket gáláns mozdulattal átnyújtotta a partnernőjének. Aztán mélyen egymás szemébe nézve koccintottak – én pedig nem bírtam tovább nézni ezt a jelenetet!

Bár Sárival éppen a büfé felé tartottunk, én mégis sarkon fordultam (még mielőtt a pasas meglátott volna!). Ugyanabban a pillanatban iszonyatos forróság tört rám. Olyan érzésem támadt, mintha az előcsarnok infraszaunává változott volna, ahol a fűtést éppen a legmagasabb fokozatra kapcsolta valaki.

– Itt nincs semmi levegő! – nyögtem oda fuldokolva Sárinak, és rohamléptekkel a kijárat felé vettem az irányt. Sári utóbb mesélte, hogy nagyon megijesztettem, mert a fejem rémisztően vörös volt, ezért attól tartott, hogy esetleg elájulok. Végig a sarkamban maradt, aggódva követett az utcára is, dacára annak, hogy ő éppen hogy megfagyni készült a kinti hidegben.

– Szegénykém, rád is a legrosszabb pillanatban csapott le a hőhullám – sajnálkozott Sári.

A rohamom szerencsére amilyen hirtelen jött, olyan gyorsan el is múlt. Csakhogy az elegáns megjelenésemnek onnantól végképp lőttek. A hónom alatt két hatalmas, sötét izzadságfolt éktelenkedett, és igen, ahogyan azt Sári megjósolta, méterekről odavonzott minden tekintetet. A „pizzás” pasi szerencsére már nem volt látótávolságban, nekem pedig ilyen állapotban eszem ágában nem volt visszamerészkedni a nézőtérre. Villámgyorsan belebújtam a ruhatárból sebtiben kikért télikabátomba, és vert hadként már indultam is hazafelé. Sári nagyon rendes volt, mert egy percig sem erőltette, hogy maradjunk, hanem velem együtt ő is otthagyta a második felvonást.

Nem tudom, hogy a pasi látványa hozta-e rám a hőhullámot, vagy az idegesség, hogy megint azzal a másik nővel láttam. De az is lehet, hogy mindentől függetlenül is bekövetkezett volna ez a rémes jelenet. A „banyaláz” végül is teljesen kiszámíthatatlan tud lenni…

Az mondjuk biztos, hogy nem kéne ekkora jelentőséget tulajdonítanom annak a pasasnak. Hiszen még csak nem is ismerem.

Na ugye.

 

Már egy ideje képtelen vagyok rendesen kialudni magamat, ezért elmentem a háziorvoshoz altatót felíratni. Tudom, hogy ez az alvászavar gyakran jár együtt a változókorral, újabban viszont különösen idegesít, hogy amint lehunyom a szemem, bekúszik egy kép, amitől lehetetlenség elaludnom. Egészen pontosan kétféle kép szokott bekúszni: az egyik, amikor a boltban az utolsó fényfüzér miatt hisztiztem karácsonykor azzal az ismeretlen, jóképű pasival, a másik meg, ahogy pár héttel később a mirelit pultnál megint összefutottam vele pizzavásárlás közben, és annyira, de annyira bénán viselkedtem…

Egyszerűen nevetséges, hogy még mindig a fejemben jár ez a férfi, az pedig végképp tarthatatlan, hogy a vele kapcsolatos emlékfoszlányok miatt ne tudjam rendesen kialudni magam, ezért hirtelen felindulásból felkerestem a körzeti dokinőt, adjon valamit, amitől végre nyugtom lesz.

doktornő azonban hallani sem akart róla, hogy szintetikus bogyókat kezdjek szedni, mert még csak az kéne, hogy rászokjak az altatókra. Magyarázta, hogy minden bizonnyal átmeneti az alvászavarom, végül is a klimaxban ez szinte mindenkivel megesik. A dokinő nyilván tudja, mit beszél, gondoltam magamban, mert ahogy elnéztem, kábé egykorúak lehetünk. Azt mondta, próbálkozzak inkább nyugtató-altató hatású gyógynövényekkel, és ha az ezekből készített tea nem segítene, a patikában találok olyan növényi gyógyszert, ami ugyanazt a hatóanyagot tartalmazza, csak magasabb koncentrációban, viszont nem leszek tőle függő.

Aztán legnagyobb megdöbbenésemre rákérdezett, hogy áll a nemi életem. Mondtam, köszönöm jól, vagyis sehogy. Erre nagyot sóhajtva közölte, hogy ha fel lehetne ilyesmit írni receptre, akkor ő minden korombéli nőnek elrendelné a harmonikus házaséletet, és máris megszűnne mindannyiunk alvászavara. Sőt, tette hozzá, még a hüvelyszárazság ellen is a rendszeres szex a legjobb módszer!

Egyébként Sári barátnőmtől is hallottam már ugyanezt, de így, hogy egy orvos is mondta, sokkal inkább elhittem. A patikában megvettem a javasolt, recept nélkül kapható orbáncfüves növényi gyógyszert, és míg a blokkra vártam, felmerült bennem egy őrült ötlet: mi lenne, ha egyszerűen felszedném az első pasit, aki szembejön velem az utcán? Nem mintha lenne róla fogalmam, hogyan kell az ilyesmit csinálni, pláne így ötvenévesen… Gyorsan el is hessegettem a gondolatot. Már megint gyerekesen butáskodsz, sőt bután gyerekeskedsz, Cili! – korholtam magamat.

Aztán kiléptem az utcára és…

És…!

És szembejött velem AZ A PASI. A fényfüzéres. A mirelitpultos. A pizzás. Aki miatt nem bírok aludni, mert folyton az eszemben jár!

Nyugi, nem szedtem fel. Már csak azért sem, mert nem volt egyedül. Hanem egy nővel volt. Egy nálam sokkal fiatalabb, szőke nővel.

Kedves orbáncfű, remélem, tudod mi a dolgod… Segíts, hogy tudjak aludni ma éjjel! És holnap is. Meg azután is. ☹

Legutóbb ebédszünetben azt mondja nekem Margó, aki a HR-es nálunk, hogy ő úgy látja, a szemközti asztalnál ülő pasas egyre csak a mi asztalunk felé bámul. A környék irodaházaiból sokan járunk abba az étkezdébe, látásból szinte mindenkit ismerek, így nem volt nehéz beazonosítanom a mukit. A szomszéd mérnöki iroda igazgatója volt, a maga legalább hatvan, ha nem hetven évével. Nekem ilyen öreg pasi nem kéne, csúszott ki a számon, amit rögtön meg is bántam, elvégre Margó egy jó tízessel idősebb nálam, vagyis a pasas mondhatni az ő korosztálya. Szerencsére Margó elengedte a füle mellett a kiszólásomat, főleg mert lefoglalta az öreg fószer látványa. Ezek ketten már szabályosan szemeztek egymással. A vége az lett, hogy amikor befejeztük az ebédet és felálltunk, abban a pillanatban az öreg is elindult a kijárat felé. Energikusan elénk pattant, és úriember módjára, határozott mozdulattal kinyitotta előttünk az ajtót.

– Ugye a könyvelőirodában dolgoznak a hölgyek? – kérdezte, holott meggyőződésem, hogy pontosan tudta a választ. Margó mindenesetre mosolyogva bólintott. Mire a pasi bemutatkozott neki. Sőt kezet is csókolt! És rögtön megkérdezte Margót, lenne-e kedve meginni egy kávét náluk az irodában. Magyarázta, hogy most rendelt egy új kávégépet, amiről a beosztottjai állítják, hogy szuper masina, ő viszont tart tőle, hogy hátha csak udvariaskodnak, és nem merik bevallani a főnöküknek az igazat. Ezért szeretné, ha végre egy kívülálló is tesztelné az új gép által lefőzött kávét.

Nem hinném, hogy élő ember képes lenne felülni egy ennyire képtelenül zagyva történetnek, különösképpen nem Margó, ez a dörzsölt vén csataló! – gondoltam magamban. Az egész kávégép-sztorit a vén fószer egyértelműen akkor és ott találta ki, hogy valahogyan az irodájába csábítsa Margót. Már előre kuncogtam magamban, ahogy elképzeltem, hogyan rázza le a kolléganőm egy percen belül az önjelölt udvarlót.

De legnagyobb meglepetésemre Margó egy szó nélkül igent mondott, és már el is tűnt a szomszédos iroda ajtaja mögött. Én meg csak álltam elhűlten a folyosón. Viszont az esetből azóta levontam több tanulságot is.

  1. Nem csak a húszéveseké a világ! Hanem a hatvanasoké is. Sőt hetveneseké.
  2. A nő örökké nő – kortól függetlenül, amíg akad valaki, aki meglátja benne a nőt!
  3. Merj szemezni.
  4. Legyél bátor, kezdeményezz, akár még hazudhatsz is (de csak egy kicsit!).
  5. Ha randizni (kávézni) hívnak, merj igent mondani!

És még nekem vannak gátlásaim a korom miatt! Lám, Margó, aki egy hatvanas nő, még ő is „kelendő”… Vagy csak arról van szó, hogy előbb utóbb minden zsák megleli a foltját…?

Lehet, hogy egyszer még én is meglelem?

Képzeljétek, láttam megint azt a pizzavásárló pasast a boltban! Nagyon vigyáztam, nehogy ő is észrevegyen, teljesen leblokkolt ugyanis a tudat, hogy nemrég meghíztam egy kicsit (egészen pontosan egy teljes kilót). Azóta már elbizonytalanodtam, hogy talán a pasasnak fel sem tűnt volna az az egy kilócska. Sőt, biztosan nem. Télikabátban egy kiló ide vagy oda, nem is számít, tavaszra meg úgyis leadom. Simán odamehettem volna hozzá! Ráköszönök, és ki tudja, lehet, hogy végre rendesen megismerkedünk…

Egyébként bevallom, mostanában elgondolkodtam rajta, vajon szeretném-e visszanyerni valaha is a lánykori testsúlyomat. Hát nem.

Ha hiszitek, ha nem, nagyon sovány kislány voltam, és míg a mai lányok többségének már fiatalon arra kell vigyáznia, nehogy elhízzon, én éppen ellenkezőleg voltam ezzel. Inkább hízni szerettem volna, mert olyan vékony voltam, hogy szinte kilátszottak a bordáim, alig volt fenekem, és ha leültem egy szűk szárú farmerban, a két combom között méretes lyuk tátongott, amit nagyon szégyelltem. Irigyeltem a nálam nőiesebb lányokat, de akármit csináltam, képtelen voltam meghízni, mindig sovány maradtam.

A várandósság fordulópontot jelentett, mert hirtelen farkasétvágyam lett, és még az olyan, korábban gyűlölt ételeket is jóízűen megettem, mint például a tökfőzelék vagy a kockasajt. A terhességem legelején még örvendeztem is, hogy végre én is kezdek normálisan kinézni: az addig sovány, nyúzott arcom megtelt, a formáim végre kikerekedtek, amitől sokkal nőiesebbnek éreztem magam, és csak úgy forogtak utánam az utcán a férfiak. Mivel azelőtt a saját bőrömön soha nem tapasztaltam, hogy az evéstől el is lehet hízni, ezért fel sem merült bennem, hogy visszafogjam magam.

Ettem, ahogy épp kedvem volt, minden kontroll nélkül, mígnem megszületett a lányom, én pedig rémültem összegeztem, hogy a terhesség mindössze 9 hónapja alatt 25 kilót szedtem magamra.

Sem a lánykori súlyomat, sem a régi alakomat soha többé nem nyertem vissza. De nem is vágyom rá, hiszen meséltem, milyen „gebe” voltam annak idején. Egyébként a szülés utáni túlsúly jelentős része magától is leolvadt rólam a szoptatási időszakban, és némi otthoni tornával hamarosan újra formába hoztam magamat.

Egy viszont biztos: egy életre megtanultam, hogy ha a női szervezet hormonálisan „másállapotba” kerül, akkor bizony nagyon be tud indulni a testsúlygyarapodás! A terhességem fontos tapasztalattal szolgált, így amikor pár éve elkezdődött nálam a klimax, pontosan tudtam, hogy az bizony nem a véletlen műve, hogy csak úgy szaladnak fel rám a kilók (már megint!). Pedig egy dekával nem ettem többet, mint korábban, és nem csináltam semmit sem másképp, mint addig. Szerencsére hamar összeállt a kép: a szervezetem a változókorba lépett, azaz változni kezdtek a hormonjaim (már megint!), viszont, ha én továbbra sem változtatok semmin, akkor simán felszedhetek 25 kilót is akár kilenc hónap alatt (már megint!), ráadásul most nem lesz megállás sem, hiszen a hormonális változás ezúttal nem csak egy terhesség idejére szól, hanem az egész további életemre.

Az első öt pluszkiló után ráébredtem tehát, hogy ha nem kívánok az elkövetkező években kis gömböccé átalakulni, akkor nekem kell átalakítanom az étrendemet. Szép fokozatosan kivezettem az édességet, a cukrot, illetve a gyors felszívódású szénhidrátok fogyasztását a mindennapjaimból. Helyette több gyümölcs, és még több zöldség kerül a tányéromra. Az agyonfeldolgozott bolti készkaják helyett pedig törekszem friss, lehetőleg a termelői piacon beszerzett alapanyagokból főzni. És higgyétek el, működik, elvégre hellyel-közzel tartom is a súlyomat.

De az is igaz, hogy nem vagyok önsanyargató típus, hiszen a barátnőkkel olykor elmegyünk ide-oda, meg persze a családi ünnepek során is alkalmilag becsúszik egy-egy sütizés.

Illetve a múltkor az a mirelit pizza…!

Rettenetes dolog történt velem: az elmúlt hétvégén híztam egy teljes kilót! És ez sajnos nem véletlen. Ugyanis kitaláltam, hogy összehasonlító vizsgálattal derítem ki, vajon az általam sütött pizza tényleg finomabb-e, mint amit a mirelitben lehet kapni…

Ehhez először is meg kellett sütnöm a magam pizzáját. Természetesen a piacról szereztem be mindent, amit csak lehetett, a sonkától a paradicsomon át a termelői sajtig, de attól még az alaptészta hagyományos fehér lisztből készült, ami ugyebár nem éppen alakbarát hozzávaló. Ráadásul egymagam kellett megegyem az egészet, mert ugyan megpróbáltam átcsábítani magamhoz Sárit ebédre, de mint kiderült, épp későn szóltam, mert már elígérkezett máshová. Pedig eredetileg  be akartam vonni őt is  a „tesztelésbe”, mert mondanom se kell, hogy megvettem és kisütöttem azt a mirelit pizzát is, amit a múltkor az a bizonyos Ismeretlenül Ismerős Pasas rakott a kosarába az orrom előtt (én meg ugyebár beszóltam neki, hogy én ezerszer jobbat tudok sütni).

Persze lehet, hogy jobb is, hogy Sári nem jött át, mert még az orrom alá dörgölte volna, hogy a pizzasütés csak ürügy, mert mindössze vissza akartam menni valamilyen indokkal a gyorsfagyasztott pulthoz, hátha megint egymásba botlunk azzal az ürgével. Így viszont, hogy Sári mit sem tud az én gasztronómiai kísérletemről, legalább magyarázkodnom sem kell miatta. Egyébként nincs is miért, mert ennek az egész pizzatesztnek a múltkori kalandomhoz az égvilágon semmi köze! Egyszerűen csak hajtott a tudományos kíváncsiság, illetve az, hogy az elméletemnek (mely szerint az én pizzám finomabb, mint a bolti) empirikus eszközökkel is igazolást szerezzek. Nem, egyáltalán nem azért mentem vissza a mirelitbe, hogy összefussak a pasassal!

Na jó, nyilván megfordult a fejemben, hogy mi lenne, ha megint szembejönne, de végül semmi ilyesmi nem történt, ezért nincs miért tovább beszélni erről.

A lényeg, hogy miután egymagam megettem otthon az összes pizzát, máris egy kilóval többet mutatott alattam a mérleg, ami miatt most kissé el vagyok keseredve…

Amúgy meg szent meggyőződésem, hogy a hízásért főleg az adalékanyagokkal teli bolti pizza a felelős! Ja, és mondanom sem kell, hogy a „teszt” eredménye az lett, amit vártam: az én pizzám sokkal-sokkal finomabb volt, mint az a hizlaló mirelit vacak!

Már csak azt sajnálom, hogy a tesztelésben rajtam kívül senki más nem vett részt.

A barátnőm, Sári olvasott valahol egy cikket arról, hogy a szexről sosem szabad lemondani, a mi korunkban, így ötven körül meg főleg nem, mert ha egy nő nem él nemi életet, akkor ezer meg egy egészségügyi baja lesz, a magas vérnyomástól a hüvelyszárazságig. Pedig a nő örökké nő, és nemcsak a húszéveseké a világ, és még sorolhatnám, mi mindennel próbált rávenni Sári, hogy menjünk el együtt valahová „bepasizni”. Na, azt már nem, jelentettem ki határozottan. Ne is álmodjon róla, hogy én majd „ismerkedési estekre” megyek vele, ahol vadidegenek előtt illegetik magukat a nők arra várva, hátha valaki hajlandó őket a horgára tűzni. De Sári nem tágított, szerinte nem kell ide ismerkedési est, az is elég, ha késő este elmegyünk egy szupermarketbe és őgyelgünk egy kicsit a mirelitpult környékén.

– Hogy mi van?! – meredtem értetlenül Sárira, aki erre előadta nekem a pasifogás szerinte tökéletes módszerét. Ha menő, azaz lehetőleg jólszituált, és persze magányos pasival akarunk találkozni, a megoldás logikus: ezek a manusok sokáig dolgoznak, ugyanakkor nincs, aki otthon főzzön rájuk, ezért munka után kénytelenek gyorsfagyasztott készkaját vásárolni maguknak a késő este is nyitva tartó szupermarketekben. Vagyis a mirelitpultnál tutira össze fogunk akadni ilyenekkel!
Hát én hittem is, nem is Sári agyszüleményét, de végül csak rávett, hogy asszisztáljak az ő nagy „mirelit” pasifogó akciójához. Mert azt persze előre kikötöttem, hogy én biztosan nem fogok a fagyasztott pultban ismerkedni. Mint lelki támasz szívesen ott leszek Sári mellett, ha tényleg ez a szíve vágya, de semmi több!

Úgyhogy egyik este tízkor tényleg leugrottunk a közeli bevásárlóközpont nagy hipermarketjébe. Mondanom se kell, a mirelit részlegen egyelten árva magányos hímneműt nem láttunk se közel se távol. Már éppen készültem lesajnálni Sárit a nagy ötletével együtt, amikor hirtelen feltűnt egy pasas. Ötvenes, magas, jólöltözött és kifejezetten jóképű, ráadásul mintha már láttam volna valahol korábban… Sári szeme rögtön felcsillant, én viszont a legszívesebben láthatatlanná váltam volna! Ugyanis beugrott, hogy az ipse nem más, mint akivel ugyanebben a boltban azt a vérciki nagyjelenetet rendeztem karácsony előtt! (Aki olvasta a december 22-i blogomat, az tudja, miről van szó… Aki meg nem, az görgessen vissza és olvassa el, de a lényeg, hogy az utolsó karácsonyi fényfüzér miatt sikerült akkora hisztit levágnom, hogy ihaj…)

Naszóval Sári, megpillantva a pasit máris homorítani kezdett, de a fickó szinte átnézett rajta és csak engem bámult! Szerintem először csak kutatott az emlékeiben, aztán leeshetett neki, honnan ismer, mert rám mosolygott. Éppen egy mirelit pizzát kezdett a kosarába emelni, de félúton megállította a mozdulatot, és inkább felém nyújtotta a dobozt. „Szívesen átengedem, ha esetleg ezt Ön szeretné megvenni!” – vigyorgott rám kajánul. Azt hittem, elsüllyedek szégyenemben! De mosolyt erőltettem az arcomra és közöltem, hogy köszönöm, de nincs rá szükségem, mert a pizzát én magam szoktam sütni otthon, és higgye el, az enyém sokkal finomabb is, mint ez a bolti. Persze amint kimondtam, meg is bántam, hiszen teljesen úgy hangzott, mintha meg akarnám hívni magamhoz az ipsét pizzázni! Szerencsére a pasinak nem tűnt fel, hogy éppen flörtölni kezdtem vele, mert csak elégedetten beleejtette a pizzát a kosarába. Én meg már húztam is magammal Sárit az ellenkező irányba, csak menjünk már onnan. A barátnőm persze egyáltalán nem értette a helyzetet.

– Ti ismeritek egymást? – kérdezte csodálkozva, mikor végre hallótávolságon kívülre kerültünk.

– Nem, gőzöm sincs ki ez – hazudtam.

– Pedig szerintem bejöttél neki – kuncogott Sári. – Korban is illene hozzád. És nem volt jegygyűrűje! – tette hozzá sejtelmesen. Hm. Ezek szerint lehet, hogy a pasas nem nős? Legalább ennyit megtudtam róla!
Szerintetek lesz még ennek folytatása?

Képzeljétek, az ünnepek alatt kis híján sorozatfüggő lett belőlem! Elkezdtem filmeket nézni a neten, egyiket a másik után, és képtelen voltam abbahagyni… Megárthatott, hogy túl sokat voltam idehaza egyhuzamban, főleg, hogy mindeközben semmi különösebb dolgom nem volt. Elvégre karácsony előtt alaposan végigtakarítottam a lakást, és az éléskamrát is alaposan feltöltöttem. A lányom, aki Londonban él, ugyan itthon volt ebben a pár napban, viszont gyakran elment meglátogatni valamelyik barátját vagy barátnőjét, ezért napközben meglehetősen sokat voltam egymagamban.

Mivel nem akarta, hogy unatkozzak, amíg ő távol van, a lányom megmutatta, hogyan nézhetek a laptopomon internetes filmeket. Bevallom, eddig fogalmam sem volt róla, mennyi klassz sorozat hozzáférhető a világhálón – és ezeket, ha a tévében nézi az ember, akkor akár napokat, vagy egy hetet is kell várnia a folytatásra, az interneten viszont azonnal kattinthatsz a következő részre.

Mondanom sem kell, hamarosan reggeltől estig sorozatokat néztem. Annyira belemerültem az új szenvedélyembe, hogy még a Sárival megbeszélt közös programról is teljesen elfelejtkeztem. Pedig elterveztük, hogy az egyik nap együtt sétáltatjuk meg Olgát – azaz Sári kutyusát – a Duna-parton.
Szóval, éppen nyakig voltam valamelyik izgalmas sorozatban, amikor egyszer csak rám telefonál a Sári, hogy itt vannak Olgával a kapunk előtt, siessek le, indulhatunk. Nagy hirtelen semmilyen hazugság nem jutott eszembe, ezért kerek perec megmondtam az igazat Sárinak: nincs kedvem menni, mert eszem ágában sincs félbehagyni az éppen aktuális sorozatom éppen aktuális epizódját.

Sári azonnal átlátta a helyzetet.

– Atyavilág, hiszen te sorozatfüggő lettél! – pirított rám. Én persze kézzel-lábbal tiltakoztam, sőt kikértem magamnak, hogy ilyesmit állítson rólam. Jó, mondta erre Sári, ő hajlandó hinni nekem, amennyiben most szépen kikapcsolom a számítógépet és elmegyek velük sétálni, ahogyan azt eredetileg is megbeszéltük. Mert nem lehet állandóan a négy fal között kuksolni, pláne ilyenkor télen, hanem igenis ki kell mozdulni otthonról, különben depis leszel! – szajkózta a telefonba Sári ugyanazokat a szövegeket, amiket alapvetően én szoktam hangoztatni neki.

Éreztem, hogy csapdába kerültem. Mert ha a sorozatom miatt mégis otthon maradok, azzal igazat adok Sárinak, vagyis elismerem, hogy függő lettem. Ha viszont elmegyek vele kutyát sétáltatni, akkor lehet, hogy megszakad a szívem, amiért nem nézhetem tovább a filmemet – futott végig az agyamon a gondolat. De persze rögtön észbe is kaptam: ha úgy érzem, hogy „megszakad a szívem”, akkor Sárinak tényleg igaza lehet, és én valóban sorozatfüggő vagyok! Ez a felismerés valósággal megrémített. Hűha, a legjobb, ha ennek az egésznek itt és most véget vetek! – határoztam el. Felálltam tehát a képernyő elől, és bármennyire fájdalmas volt meghoznom ezt a döntést, igenis felvettem a télikabátomat és lementem kutyát sétáltatni Sárival.

Persze a barátnőmnek egy szóval nem vallottam volna be, hogy nagy valószínűséggel igaza volt a függőségemmel kapcsolatban. Már csak azért sem, mert azonnal megkezdtem az „elvonókúrát”: azóta egy nap csak egyetlenegy részt engedélyezek magamnak valamelyik sorozatból. Sőt, még váltogatom is a különböző szériákat: mást nézek hétfőn, mást kedden és így tovább. A hétvégéket pedig eldöntöttem, hogy „filmmentessé” teszem: ezeken a napokon ugyanis a szabad levegőre fogok menni – például Sárival a Duna-partra kutyát sétáltatni!

– És neked milyen éved volt? – szegezte nekem a kérdést a lányom tegnap este. Amióta hazajött az én kis drágám az ünnepekre, sokat beszélgetünk. Vagyis eddig mindig csak én faggattam őt a viselt dolgairól. Mert hiába cseteltünk eddig is minden héten az interneten keresztül, azért személyesen mégis csak más átbeszélni a dolgokat. Hogyan alakul az „új” élete Londonban, ahová még nyár végén kötözött ki? Elégedett-e a munkájával? Vannak-e már új barátai? Van-e kivel, mivel eltöltenie a szabad idejét? Valóban azt hozta neki ez a nagy változás az életében, amire számított? A válaszok megnyugtatták én aggódó anyai szívem, hiszen kiderült, hogy a kicsikém nagyon is ügyesen megállja a helyét a messzi idegenben!

Aztán tegnap este vacsora után a lányom hirtelen visszadobta nekem a labdát, és ő kérdezte meg tőlem, hogyan látom én az elmúlt évemet.

Holnap Szilveszter, ilyenkor sokan gondolják át az életüket, vagy legalábbis az utóbbi egy év történéseit. Ha jobban belegondolok, az idén nemcsak a lányom kezdett új életet, hanem én is. Elvégre onnantól, hogy ő kirepült a családi fészekből, nekem is egyedül kellett „boldogulnom” itthon. Ráadásul időközben ötven éves lettem, amit egyfajta jelképes fordulópontnak is lehet tekinteni. Közben persze itt van nyakamon a változókor, annak minden nyűgével és nyavalyájával – végül is ez is egyfajta „új” élet, nem igaz? Újdonságként törtek rám például idén a hőhullámok, az alvászavar, a fáradékonyság, meg persze a váratlan kiborulások, mint amilyet karácsony előtt produkáltam a boltban, és amiről a legutóbbi bejegyzésemben be is számoltam. Ugyanakkor jó oldala is van ennek az egésznek: hiszen az egyedül élés egyben több szabadidőt is jelent, sőt valójában több magamra költhető pénzt is: tudok például olaszórára járni, és ezzel régi nagy álmom vált valóra. A klimax pedig – engem legalábbis – sokkal egészségtudatosabbá tett. Hiszen sokkal jobban oda kell figyelnem, hogy mit eszem, és arra is, hogy rendszeresen mozogjak. Utóbbi valójában annyit jelent, hogy Sári barátnőmmel minden hétvégén alaposan megsétáltatjuk a kutyusát az Óbudai szigeten, ha esik, ha fúj. Nem is gondoljátok, mennyit számít egy-egy ilyen kiadós séta, még ha csak heti egy-két alkalommal kerül is rá sor! Segítőtársaim még a gyógynövények is: főleg a poloskavész és az orbáncfű bizonyult különösen hasznosnak a klimaxos tünetek elleni „harcomban”.

Szóval, összességében elégedett lehetek az elmúlt évemmel, meg úgy általában az életemmel. Fogadalmakat a jövő évre direkt nem teszek, mert úgyis csak olyanokat tudnék kitalálni, mint hogy „lefogyok öt kilót” és hasonlók – az ilyesmi meg vagy összejön, vagy nem. Egyénként én már annak is örülök, ha tartom a súlyom, és nem hízom tovább! Ez egyébként egyelőre sikerül is, hála az egészségtudatos étkezési reformomnak, aminek a lényege nagyon röviden: minél kevesebb szénhidrát, viszont annál több zöldség!

Na jó, az nyilván nem lenne rossz, ha jönne végre valami jó fej pasi az életembe. De az ilyesmi mégsem lehet újévi fogadalom, akkor meg minek is beszélni róla, nem igaz? 😉
Boldog új évet nektek is!

December 24-e elvileg az év legboldogabb napja, és egyben a legveszélyesebb is. A magamfajta öreg rókák pontosan tudják, hogy a szentestét megelőzően tör ki a legtöbb családi veszekedés. Persze, mert mindenki arra törekszik, hogy az ünnep a lehető legtökéletesebb legyen, de szinte sosem sikerül úgy minden, ahogyan azt szeretnénk. Ilyenkor derül ki, hogy az ünnepi fenyőt képtelenség befaragni a talpba, vagy hogy a piacon még szimmetrikusnak tűnő fa valójában teljesen csálé. Hogy eltört a csúcsdísz, de már minden bolt bezárt, és nincs honnan másikat szerezni. Hogy elfelejtettél szaloncukor-akasztót venni. Vagy egyáltalán szaloncukrot. Kifogyott a liszt, nincs otthon gyufa, már tavaly elveszett az ünnepi terítő. Vagy ami még rosszabb, betoppan egy nem várt rokon, akinek még csak ajándékot sem vettél – és még sorolhatnám.

Na, én eldöntöttem, ilyesmik velem nem fordulhatnak elő, elvégre mindig mindent időben átnézek, megtervezek, előkészítek. Főleg most, hogy végre az én drága kislányom is hazajön hozzám Londonból karácsonyra! Nálunk mindennek tényleg tökéletesnek kell lennie! Éppen ezért részletes bevásárlólistát írtam, mielőtt beszereztem a hozzávalókat az ünnepi vacsorához. Mivel nincs kedvem rögtön karácsony után a diétákkal szenvedni, ezért kímélő „klimaxos” menüt találtam ki, amitől reményeim szerint nem fogok hízni: rozé kacsamell lesz édesburgonya-pürével, a desszert pedig túrós rétes szénhidrátszegény változatban. Ugyanis leheletvékony réteslapból készítem, a töltelékbe pedig cukor helyett szigorúan csak édesítőszert fogok tenni. És hogy karácsonyeste tényleg ne történhessék előre nem várt bosszúság, már most előszedtem a díszeket, hogy átnézzem, mindegyik ép-e. A fényfüzért is bedugtam a konnektorba, hogy teszteljem, működik-e. És képzeljétek: egyetlen lámpája sem gyulladt fel! Nekem viszont rögvest az agyamba villant, hogy de hiszen még tavaly tönkrement az egész, terveztem is, hogy majd a következő karácsonyra beszerzek egy újat. Az eltelt egy évben aztán az egészről jól elfelejtkeztem.

      

Viszont elégedetten veregettem magamat vállon, amiért ilyen okos vagyok, és még időben ellenőriztem mindent, mert így még éppen volt időm elugrani új fényfüzért venni. Berontottam a legközelebbi üzletbe, ahol döbbenten láttam, amint a polcról a legutolsó darabot teszi éppen a kosarába egy pasas. „Ez nem lehet igaz!” – kiáltottam fel elkeseredetten és már potyogtak is a könnyeim. Újabban mindig ez van: a legkisebb dolgokon képes vagyok kiborulni és elsírni magam, pont úgy, mint kamaszlány koromban. Ezúttal a klimax tehet róla, de tudom, hogy most is ugyanúgy a hormonok szórakoznak velem, mint annak idején.

Szóval, ott bőgtem, hogy nem lehet igaz, hogy nem tudok fényfüzért venni, miközben pont most jön haza a lányom Londonból, de én szegénykémnek még rendes karácsonyfát se tudok állítani, és hogy csak én lehetek ennyire szerencsétlen…! A pasi persze csak bámult rám ijedten, és mire észbe kaptam, már ki is vette a kosarából a fényfüzért, hogy ugyanazzal a mozdulattal áttegye az enyémbe. Még vigasztalt is, hogy ne sírjak, majd ő elmegy egy másik boltba venni magának, végül is van még rá idő szentestéig. Picit elszégyelltem magam, mert nekem is eszembe juthatott volna másik üzletet keresni, de addigra már nálam volt a fényfüzér, amit szipogva gyorsan meg is köszöntem az ürgének, és már mentem is a pénztárhoz fizetni.

Ti hogy álltok a karácsonyi ajándékok csomagolásával? Mert én, jelentem, remekül! Ugyanis elhatároztam, hogy többé nem vásárolok semmilyen csomagolóanyagot. Annyit hallani-olvasni manapság a környezetvédelemről, a sok szép karácsonyi csomagolópapír és -szalag meg úgyis mind a kukában köt ki. Minek annyi szemetet „gyártani”, pláne hogy még pénzt is költsön rá az ember lánya? Ráadásul az elmúlt évek karácsonyain nagyon sokszor kaptam ajándékot papírtasakokban, ennek köszönhetően az egyik komódfiókom szinte dugig van szebbnél szebb ünnepi zacskókkal: miért ne lehetne ezeket „újrahasznosítani”? És mivel a megajándékozott később szintén felhasználhatja a csomagolást, várhatóan még jó ideig nem termelődik belőle szemét.

Valójában két dolgot újítottam az idei karácsony alkalmából: az újrafelhasználható csomagoláson túl még azt is kitaláltam, hogy minden ajándékozottam csakis egy, azaz egy darab ajándékot fog kapni. Nincs tehát „ajándéközön”, sőt a fölösleges hiábavalóságokat is száműztem: szó nem lehet ilyen-olyan mütyürkékről, semmire nem jó dísztárgyakról, amik előbb-utóbb úgyis egy sötét fiók mélyén végeznék. Eldöntöttem: az idén mindenki olyasmit kap tőlem, aminek gyakorlati hasznát is veszi, amire valóban szüksége van!

Nemrég hallottam, hogy van egy olyan mondás, hogy karácsonykor valakitől muszáj ruhát kapnunk ajándékba, máskülönben nem igazi az ünnep. Nem tudom, honnan ered az ötlet, mindenesetre rajtam nem fog múlni: a lányomnak egy elegáns nyakláncot – jó, ez nem szó szerint ruha, viszont „öltöztet”! –, anyukámnak meg egy szép pulóvert vettem. A munkahelyemen is lesz céges ajándékozás a héten, miután a hagyománynak megfelelően kihúztuk egymás neveit egy kalapból: tőlem a kézbesítő Béla bácsink kap majd egy vicces karácsonyi zoknit!

A korombéli barátnőimnek viszont nem ruhaneműket vettem, helyette igyekeztem „klimaxos”, mármint a klimax tüneteit enyhítő ajándékokat beszerezni. Egyiküknek például egy szemmaszkot az alvászavarai miatt, de speciális hűtőfunkcióval, ami állítólag a szem alatti karikák ellen is hatásos. A másiknak jógabérletet, hátha kiegyensúlyozottabb lesz tőle a lelke. De került még a kis papírtasakjaimba komplett aromaterápiás szett, valamint egy pihe-puha wellness-fürdőlepedő is.

Egyedül Sári ajándékával vagyok bajban, mert az övé annyira terjedelmes, amekkora papírzacskót égen-földön nem találok sehol, pláne nem karácsonyi kivitelben. Lehet, hogy ezt az egy meglepetést kénytelen leszek mégis valahogy becsomagolni? Sárinak ugyanis egy modern, „klimaxos hőhullám-elhárítót” vettem. Magyarul: egy hatalmas, szobai állóventillátort! 😁

Mindezidáig azt hittem, a karácsonyi készülődés izgalmai miatt nem alszom ki magam mostanság. Végül is jellemző rám, hogy az ünnep előtt minden évben szorongok: például amiatt, hogy minden ajándékot időben beszerezzek. Vagy hogy nehogy kifelejtsek valakit az ajándékozandók listájáról, aztán a végén ott álljak talpig szégyenben, amikor az illetőtől én kapok ajándékot, de semmit nem adok neki cserébe…

Csakhogy, éppen az efféle izgalmakat megelőzendő, az idén jó korán megírtam a listáimat, és gyakorlatilag már december elejére az összes meglepetésemet beszereztem. Azaz mostanra készen is lettem a karácsonyi ajándékvásárlással. Sehogy sem értettem tehát, miért nem vagyok képes még mindig rendesen kialudni magamat éjszakánként.

Aztán ahogy kapcsolgattam a hétvégén a tévét, az egyik csatornán egy egészségmagazinban azt magyarázták, hogy a klimax idején, vagyis a magam korabeli nőknél a csökkenő nőihormon-szint könnyen okozhat alvászavart. És nem ám csak abból lehet gond, ha valaki nem alszik eleget: az alvás minősége ugyanolyan fontos ahhoz, hogy az ember lánya reggelente valóban kipihenten pattanjon ki az ágyból. A tévés szakértő többek között az orbáncfüvet ajánlotta az ilyen „klimaxos” alvásproblémák ellen. Picit lelkiismeret-furdalásom támadt, hiszen én korábban használtam ezt a gyógynövényt klimaxos hangulatingadozásokra, viszont egy ideje felhagytam vele, mert azt hittem, már nincs rá szükségem, hiszen olyan kiegyensúlyozott vagyok, hogy ihaj…

Karácsonykor jön haza a lányom Londonból, és még csak az kéne, hogy az anyukáját karikás szemű, kialvatlan, nyűgös vénasszonyként lássa viszont! Ideje lesz előszednem az én régi jó, orbáncfűtartalmú „klimaxbogyómat”!

Azt hiszem a Sári meg én a lelkünk mélyén örökre gyerekek maradtunk, amit mi sem bizonyít ékesebben, mint hogy Mikuláskor mindig meg szoktuk lepni egymást. Tavaly például egy cuki hűtőmágnes-Télapót kaptam a barátnőmtől, ő pedig egy hatalmas, rénszarvas alakú csokifigurát tőlem. Idén meg azt találtam ki, hogy „klasszikus” mikuláscsomagot állítok neki össze.

Azt persze nem akarom, hogy esetleg hozzá se nyúljon a csomagba rejtett finomságokhoz, arra való hivatkozással, hogy félti az alakját. Elvégre hozzám hasonlóan Sári is benne van már a korban, és így ötven körül már minden nő eléggé harcol a súlyával. Bizony, elég egy kis lazaság, és máris felszalad egy-két nem kívánt kiló! Eldöntöttem tehát, hogy kifejezetten „klimaxos” mikuláscsomagot készítek Sárinak, ami hizlaló édességek helyett kifejezetten egészséges dolgokat rejt!

A környezetvédelem jegyében nem akartam műanyag zacskóban összekészíteni a meglepetésemet, ezért inkább varrtam egy csinos mikulászsákot, saját kezűleg. Ebbe került először egy marék mogyoró, némi mandula és egy kis dió, hiszen ezek a magvak nagyon egészségesek, teli vannak hasznos vitaminnal és „jó” zsírokkal. Gyümölcsöt is tettem a zsákba: egy piros almát, pár mandarint és narancsot. Nem maradt ki persze a klasszikus csoki-mikulásfigura sem, azonban szigorúan a cukormentes változatból! És ha már klimax, egy doboz orbáncfű és poloskavész-kivonat tartalmú gyógyszert is becsempésztem a pakkba, ami nyugtatja az idegeket, és megvéd a klimaxos hisztikitörésektől – nálam legalábbis remekül működik! A csomagot egy szép szalaggal zártam le, és mellékötöztem még pár szál, „virgácsnak” csúfolt, de szerintem nagyon is mutatós aranyágat, amit a virágárusnál szereztem be.

Már alig várom, hogy pénteken végre meglátogassam Sárit, mert úgy tervezem, hogy mielőtt eljövök tőle, a csomagot akkor fogom belecsempészni az előszobában tárolt csizmájába. Lesz majd meglepetés, amikor felfedezi, hogy ott járt nála a „klimaxos” Mikulás!

Nemrég rádöbbentem, hogy tulajdonképpen már évek óta nem vettem fel magas sarkú cipőt. És vajon miért nem? – tettem fel a kérdést magamnak a hétvégén, betévedvén egy cipőboltba. A „betévedés” persze ez esetben erős túlzás, hiszen kifejezetten azért mentem be az üzletbe, hogy téli lábbelit vegyek magamnak. Eredeti terveimben egy lapos sarkú, kényelmes csizma beszerzése szerepelt, ám amikor megláttam a kínálatot, elbizonytalanodtam. Mondhatni megszédített a magasabb sarkú modellek látványa, amelyekből csinosabbnál csinosabb darabok sorakoztak a polcokon. El kellett gondolkodnom: vajon miért nem hordok én újabban soha magas sarkút? Mert elhittem, hogy öreg vagyok hozzá? Hát hol van az megírva, hogy egy ötven fölötti nőnek visszafogott „néniként” szabad csak öltözködnie? Sehol! Nincs ilyen szabály, és nem is volt soha! – jelentettem ki magamban.

Elkezdtem tehát a magas sarkú csizmákat próbálgatni. A tükör előtt billegve hamar megállapítottam, hogy minél magasabb a csizma sarka, én annál jobban nézek ki. Mármint amennyivel magasabbnak látszom, annyival karcsúbbnak, na jó: soványabbnak érzem magam. Sőt, kifejezetten fiatalosabb benyomást keltek magas sarkakon! Van az a mostanság divatos mondás, hogy „az ötven az új harminc” – ami persze erős túlzás, de attól még tény, hogy hiába értem el a fél évszázados (jaj, leírni is rémes!) életkort, valójában egy perccel sem érzem magamat többnek negyvennél. Na jó, negyvenötnél. De hogy nem vagyok még „öreg néni”, az tuti. Végül is akárhogy számolom, még legalább tizenöt évem van a nyugdíjig…! Aktív, dolgozó nő vagyok tehát, nem holmi fejkendős öreg néni. Jogom van nőnek lenni, pláne nőnek kinézni! – döntöttem el, miközben beálltam a pénztárhoz új szerzeményemmel, egy szép, velúr hatású, magas szárú és legalább 6 centis sarokkal felszerelt téli csizmával. Ma már ebben jöttem be dolgozni, és a kollégaim is a csodájára járnak, hogy milyen jól áll!

Hahó, ötvenes nők! Nektek is csak azt tudom tanácsolni, hogy ne szégyelljétek a korotokat: merjetek öltözködni. Higgyétek el, megéri!

Amióta a lányom kiköltözött Angliába, és gyakorlatilag egyedül maradtam a lakásban, Sári barátnőm egyre csak rágja a fülemet, hogy szerezzek magamnak egy kutyát, hogy ne legyek magányos. Persze én következetesen ellenállok, mert egyrészt nem vagyok „magányos”, hiszen vannak barátaim, akikkel összejárunk, másrészt meg semmi kedvem minden reggel, pláne hétvégén korán kelni a kutya miatt…

Na jó, amióta a Sárinak eltört a lába, kiderült, hogy mégis csak képes vagyok feláldozni a reggeli pihenésemet. Ugyanis lelkiismeretesen eljárok sétálni Olgával, vagyis Sári kutyájával. Mert amíg a szeretett gazdi fekvőgipszben nyomja az ágyat, érthető, hogy valaki másnak kell levinni az ebet reggel és este. Mondjuk nem mindennap megyek, a barátnőkkel ugyanis összefogtunk, és felváltva járunk segíteni Sárinak.

Bevallom, rá kellett jönnöm, hogy ez a kutyasétáltatás egyáltalán nem rossz móka. Például már az első héten lefogytam egy kilót! Ennyit számít az a kis extra mozgás, még ha csak heti két-három alkalommal kerül is rá sor. Ilyenkor mindig jó egy órát csatangolunk Olgával a parkban, és a „csomagocskákért” még hajolgatok is, miután a Sári a lelkemre kötötte, hogy véletlenül se hagyjuk széjjel Olga „produkcióit”! Mindig mindent szépen össze kell szedni, és a kidobni valamelyik erre rendszeresített kutya-kukába. Egyébként örömmel láttam, hogy a többi „kutyás” is odafigyel rá, hogy ne legyen tele kutyagumival a környék.

Meglepően sok és sokféle emberrel lehet ám megismerkedni, ha az embernek kutyája van! Egy korombéli nővel egészen összebarátkoztunk, miután kiderült, hogy hozzám hasonlóan neki is elég sok baja van ezzel a fránya klimaxszal. Az alvászavarok ellen valeriánát ajánlottam neki, ingerlékenységre meg orbáncfüvet. Megköszönte a tippet, és cserébe megosztotta velem, hogy ő meg egy ventillátort tart az íróasztalán a hőhullámok ellen, amit vész esetén bármikor be tud kapcsolni. Milyen jó ötlet, lelkesedtem én is.

Egyébként meg elhatároztam, hogy ha a Sári fel is épül, továbbra is szívesen eljárok vele és Olgával sétálni. Elvégre a rendszeres mozgás a friss levegőn mindenképpen jót tesz testnek és léleknek egyaránt!

Ha valaki akár egy évvel ezelőtt azt mondja nekem, hogy én valaha is konditerembe fogok járni, jót nevettem volna az ötleten. Hiszen már gyerekkoromban az egyik legkevésbé kedvelt tantárgyam a testnevelés volt. De lám, végül sikerült megérnem: immár önként és dalolva edzeni járok!

Eredetileg Sári volt az, aki vett magának egy kondibérletet, miután olvasta, hogy a súlyzós edzések jót tesznek a korunkbelieknek. Ugyanis, ha valaki esetleg nem tudná, a klimax idején csökken az ösztrogénszint, és ennek gyakori következménye a csontritkulás. A súlyzós edzések viszont megakadályozzák, vagy legalábbis lassíthatják ezt a folyamatot.

Csakhogy, még mielőtt Sári hozzáfoghatott volna a rendszeres testedzéshez, szegénykém úgy megrántotta a bokáját, hogy a doki hat hétig pihentető gipszet parancsolt rá. Az edzőtermi bérletet viszont két hónapon belül le kell járni… Ezért, hogy ne vesszen kárba, Sári továbbadta nekem.

Szinte hiányzott már egy új kihívás, bár bevallom, a kondizás valahogy nem szerepelt a terveim között. Beleborzongtam, elképzelvén a jelenetet, amint egy szemtelenül ifjú lányka fogad gúnyos mosollyal a recepción. „Mit keres itt ez az öreg nőci?” – olvasom majd ki a tekintetéből, miközben szerte a teremben csupa párductestű modell-lány hajtja magát a gépeken, természetesen mind tökéletes sminkben és drágábbnál drágább, márkás edzőcuccokban. Az internetes reklámfotókon mindig ilyeneket látni…

Ám a megtapasztalt valóság kellemes csalódást okozott! A recepción kedvesek voltak velem, a teremben pedig valódi nők és férfiak edzettek, javarészt teljesen hétköznapi holmikban. Akadt köztük persze egy-két „neonmaca”, de a többség kényelmes, lezser pamut cuccokat viselt. És aminek a legjobban megörültem: nem is én voltam a legidősebb! Egy hetvenes házaspár kardiózott szorgalmasan a fiatalabbak között, és láthatóan cseppet sem zavartatták magukat.

Úgyhogy eldöntöttem, én sem csinálok problémát abból, hogy már elmúltam ötven. Elvégre a konditerem mindenkié! Úgyhogy most hetente kétszer lejárok edzeni. Magam is meglepődtem, de nagyon jólesik a rendszeres mozgás. Nem is értem, miért nem vágtam bele hamarabb!

A hét híre, hogy a Sári bedepizett! Én legalábbis nem tudom mással magyarázni, hogy a barátnőm egyszerűen nem hajlandó kimozdulni otthonról. Azt mondja, legfeljebb a munkahelyére hajlandó elvonszolni magát, egyébként meg hagyjam békén, mert nincs kedve senkihez és semmihez. Még a hobbijával, a gyöngyfűzéssel is felhagyott.

A Sári persze az időjárásra fogja az egészet, és ebben lehet valami: amikor így ősszel hidegebbre, pláne borúsabbra fordul az idő, az ember tényleg szívesebben kuksolna egész nap a meleg szobában. Ami persze csapda is egyben, hiszen aki soha nem dugja ki az orrát a négy fal közül, könnyen bedepizhet, már csak a fény hiánya miatt is. A nappalok egyre rövidülnek, a múlt héten az órát is át kellett állítani, emiatt este még korábban sötétedik. Nem csoda, hogy mostanában a net is dugig van az őszi depresszióról szóló cikkekkel.

Hogy őszinte legyek, tavaly ilyenkor én sem éreztem magam különösen rózsásan. Tisztán emlékszem, mennyire magam alatt voltam, amikor halottak napján kimentem a temetőbe a nagyszüleim sírjához. Rajtam is ez az őszi depresszió ülhetett akkoriban. Ám az idén, úgy tűnik, sikerült megúsznom a depizést. És ez nem a véletlen műve: egy ideje ugyanis orbáncfüves gyógyszert vetek be, mivel az jót tesz az ember idegeinek. Valójában a klimaxos „hisztiket” elkerülendő kezdtem el szedni – egyébként sikerrel! –, és a jelek szerint a szezonális depressziótól is meg tud védeni.

Lehet, hogy a Sárinak is fogom javasolni az orbáncfüvet! Ez a gyógynövény nekem annyira jót tett, hogy például most hétvégén, amikor virágot vittem a temetőbe, egyáltalán nem kaptam sírógörcsöt. Sőt, kifejezetten kellemesen éreztem magam. Elég hideg volt aznap, de a felhők mögül néha kikukucskált a nap. A fák és bokrok gyönyörű őszi színekben pompáztak, a lépteim alatt pedig szelíden zizzent a friss, illatos avarszőnyeg. És ahogy ott álltam a nagymama és a nagypapa sírjánál, mélységes nyugalom és béke öntötte el szívemet. Arra gondoltam, hogy ha tényleg látnak engem odaföntről, biztosan mosolyognak ők is.

Sári barátnőm közölte, hogy előrehozza a Halloween-t, és már a hétvégén házibulit tartott, ahol mindenkinek kötelezően be kellett öltöznie valamilyen jelmezbe. Rendkívül viccesnek találtam az ötletet, mármint a házibuliét, mert ez a műfaj tudtommal már rég kiment a divatból. A mai fiatalok inkább egy pubban vagy más szórakozóhelyen szoktak „partizni”. Csak régen, a mi időnkben volt szokás otthon rendezni zenés-táncos összejöveteleket. Ezt próbáltam is elmagyarázni a Sárinak, de ő csak legyintett, hogy mi nem a mai fiatalok vagyunk, úgyhogy igenis házibuli lesz, és igenis nála lesz, és igenis jelmezbe bújunk. Kölcsönzői cucc viszont tilos, mindenki saját maga készíti el a maskaráját.

A buliba a szokásos csapatot hívta meg Sári: hatan vagyunk barátnők, akik máskor is össze szoktunk járni, csupa negyvenes-ötvenes nő. Mivel korábban legfeljebb beszélgetés, kávézás volt a program, ezért kíváncsian vártam, vajon a többiek milyen jelmezt találnak ki maguknak Halloween-ra. 

Afelől, hogy én csakis banyának öltözhetek be, egy percig nem volt kétségem. Először is az én koromban már nem adhatja ki magát az ember királykisasszonynak, sem édi-bédi cicuskának. Másodszor: ez a jelmez tökéletesen illik a Halloween szelleméhez.

Harmadszor: kéznél volt hozzá otthon minden „alapanyag”: bő szoknya, vállkendők, és még egy jókora darab színes kartonpapírt is találtam, amiből süveget eszkábáltam magamnak. Egy régi fakanalat áttekertem alufóliával, így lett varázspálcám. Gondosan sminkeltem: fekete szemhéjtussal még bibircsókot is pingáltam az arcomra, amitől még inkább banyának néztem ki.

A tükörbe pillantva kezdetben elégedetten nyugtáztam a végeredményt, de aztán hamar rádöbbentem, hogy valójában eszem ágában sincs banyának maszkírozva végigvonulni a városon. Hívtam tehát egy taxit, és próbáltam a visszapillantó tükörben nem észrevenni a sofőr egész úton rám szegezett döbbent tekintetét.

Amikor megérkeztem Sárihoz, már mindenki ott volt és remekül mulattak. Legfőképp egymáson, és onnantól fogva már rajtam is. Mert anélkül, hogy összebeszéltünk volna, egytől-egyig banyának öltöztünk mind a hatan! Persze attól még hatféleképpen néztünk ki, mert például nekem varázspálcám volt, a Sárinak viszont seprűje, de akadt köztünk görbe botra támaszkodó anyóka és édességgel teli kosárkát szorongató jóságos boszorkány is.

Mindenki hozott valami finomságot (én például sütőtökös pitét!), úgyhogy jókat ettünk, sokat nevettünk, sőt még táncoltunk is. Azt hiszem, ez volt életem legjobb halloween-i házibulija – igaz, egyelőre nem is volt belőle több. De a lányokkal megegyeztünk, legközelebb is tartunk ilyen jelmezbált, viszont banyának öltözni jövőre már nem ér!

 

Bevallom, nem repestem az örömtől, amikor a lányom bejelentette, hogy főnökei Londonba küldik dolgozni, hát még, amikor a nyár végén tényleg kiköltözött Angliába. Az eszemmel nyilván tudom, hogy ez nagyszerű dolog, és büszke is vagyok rá, hogy ilyen fiatalon megnyílt előtte ez a lehetőség, de attól még hiányzik nekem! És hol van még a karácsony, amikor újra hazarepül hozzám az én kicsikém…!

Jó, persze, az élet rendje, hogy a gyerekek kirepülnek, szoktam mondogatni magamnak. Előbb-utóbb úgyis külön lakásba költözött volna, hiszen nem lehet elvárni, meg nem is lenne normális, hogy egy lány örökké az anyjával éljen. Nem is kívántam tőle ilyet soha.

De még mindig képtelen vagyok megszokni, hogy már majdnem két hónapja üres a ház. Nem vár itthon sem a lányom, sem a lakásban széjjelhagyott holmijai. Nem mosom-teregetem a ruháit, csak a magamét. Nincs kivel megbeszélem, mit főzzek a hétvégére, és nem jön velem senki a piacra, hogy segítsen a cipekedésben. Igaz, már nem is nagyon cipekedek, elvégre magam miatt nem érdemes nagy bevásárlásokat csapni. Mindennek persze van jó oldala is: sokkal kevesebbet költök. És nemcsak a pénzem, a szabadidőm is jóval több most, mint akkor, amikor még családanyaszerepben remekeltem.

A minap kezembe akadt egy női magazin, ahol az egyik cikkben az újságíró a klimax „napos” oldalát ecsetelte. Muszáj volt végigolvasnom, mivel nekem ezek szerint csak az árnyékos oldallal sikerült megismerkednem: a gyakori izzadással, a hőhullámokkal, az alvászavarokkal. A cikk viszont egész másról szólt: arról, hogy a nők a negyvenes-ötvenes éveikben, köszönhetően a gyerekeik önállósodásának, hirtelen visszakapják az én-idejüket, miközben több pénzt is tudnak költeni magukra. Egy élelmes, modern nő kihasználja ezt a remek lehetőséget, és ahelyett, hogy az „üres fészekben” keseregne naphosszat, új célokat állít, elfoglalja magát, például keres egy új hobbit, netán elkezd nyelveket tanulni.

Ezen elgondolkodtam. És úgy döntöttem, beiratkoznom egy nyelvtanfolyamra. Az angol elég jól megy, viszont kislány korom óta álmodozom róla, hogy egyszer majd megtanulok olaszul. Eljött az idő, hogy most bele is vágjak!

A barátnőm nem hitte el, de én még soha nem voltam szüreten. Nem tehetek róla, én nem származom borvidékről, mint a Sári, aki ezt meghallva persze ragaszkodott hozzá, hogy a múlt hétvégén tartsak vele a szülőfalujába a szüreti mulatságra. Na de mi legyen a legfőbb gondja egy nőnek egy ilyen helyzetben? Elárulom: hogy mit vegyen fel! Kényelemeset? Csinosat? Netán egyenesen az idei őszi trendet? És vajon milyen időjárásra számítsak: napsütéses, szép őszi időhöz öltözzek? Vagy éppen hogy zuhogni fog az eső? Álltam tehát a gardrób előtt tanácstalanul, és szokás szerint rá kellett döbbennem, hogy hiába van tonnányi ruhám, alapvetően „nincs egy rongyom se”, amit felvehetnék. Ennek legfőbb oka, hogy a nyáron sikerült felszednem pár kilót, és ebből az alkalomból a nadrágjaim közül máris nem jött rám egy se. Maradt tehát a szoknya, de akkor már legyen kurta, gondoltam (na nem abszolút mini, csak olyan térd fölött érő), hozzá bokacsizma, felülre meg valami vidám pulcsi. Mindezt az ősz sárga-barna-zöld színeiben összeválogatva. Sári szemei igen csak elkerekedtek, amikor meglátott: – Ebben a cuccban ugyan nem lehet szőlőt szedni, de le ne vedd! Az esti bulihoz tökéletes lesz – bólogatott elismerően.
Így aztán a szüreteléshez Sári anyukájától kaptam kölcsön egy kezeslábast meg egy pár gumicsizmát, amiben egész nap leginkább egy anyamedvének éreztem magam, mint ahogy annak is néztem ki… Annál nagyobb volt viszont a kontraszt, amikor estére visszavedlettem „valódi” nővé! A szüreti mulatságban Sári összes férfi rokona velem akart táncolni! Egy jóképű fickó, talán valami nagybácsi, meg szinte egész este nekem csapta a szelet. Nyomta a sódert, hogy ő pont az ilyen érett nőket szereti, meg hogy egy nő ne legyen piszkafa, hanem igenis a nőies formák a vonzóak, úgyhogy nehogy eszembe jusson fogyókúrázni! Én persze csak nevettem az egészen, legfőképp miután felbukkant az „udvarlóm” felesége, és a pasasba abban a pillanatban belefagyott a szó… De bevallom, jól esett hallani a bókokat. Lám, tényleg nem ért véget a világ azzal, hogy nemrég betöltöttem az ötvenet: még mindig tudok jól kinézni, és továbbra is észrevesznek a férfiak. Úgyhogy megint hinni kezdtem benne, hogy egyszer még én is újra rátalálhatok valakire, akivel talán komolyabb dolog is kialakulhat…!

A születésnapomon szabadságot szoktam kivenni, legalábbis az eddigi években ez mindig így volt. Ez a nap különleges, más, mint a többi, legyen hát reggeltől estig csak az enyém! – ez volt a filozófiám. Idén viszont belegondolni sem mertem, hogy egy újabb évvel idősebb leszek. Most töltöttem be ugyanis a kerek ötvenet. Meglepni sem volt kedvem magam semmivel: nem terveztem bevásárlókörutat, nem jelentkeztem be a fodrászhoz és nem szerveztem családi összejövetelt. Reggel ugyanúgy felkeltem, összegereblyéztem magam, bementem dolgozni, és csak tettem a dolgomat, akár egy robot. Délig még egészen jól viseltem az „öregedést”, ám miután egyetlen kolléga sem ért rá kijönni velem ebédelni, én pedig ott ültem egyedül a kifőzdében, magányosan kanalazva a levest, azt vettem észre, hogy a tányéromba csak úgy potyognak a könnyek. Rettenetesen szerencsétlennek és leginkább öregnek éreztem magam. Ötven év, te jó ég! – mondogattam magamban, amitől még inkább a padlóra kerültem. Rémes állapotban érkeztem vissza az irodába, de onnantól, hogy lenyomtam a kilincset, minden megváltozott.

Ott tömörült az egész cég, mindenki az én íróasztalom körül. A mennyezeti lámpákról színes lufik és papírszerpentinek tömkelege lógott. Pezsgő durrant, a csapat kórusban rázendített a „Boldog születésnapot”-ra, miközben egy szépséges születésnapi tortát nyújtottak felém. Elsírtam magam, de ezúttal a meghatódottságtól. Hát ezért nem jött el velem senki ebédelni, állt össze végre a kép. Nyilván mindenki idebent tüsténkedett, hogy engem meglepjenek. – De honnan tudtátok egyáltalán, hogy születésnapom van? – csodálkoztam. – Cilikém, tudhatnád, a személyzetis mindenkiről tud mindent! – mosolygott sejtelmesen a HR-főnök Margó, aki a maga hatvankét évével még nálam is vénebb „csataló” a cégnél. Aztán elmesélte, honnan jött az ötlet, hogy ekkora bulit csapjanak a tiszteletemre: – Tisztán emlékszem, mennyire el voltam keseredve, amikor én töltöttem be az 50-et – mesélte. – Nem akartam, hogy te is csak szomorkodj egész nap, ezért találtuk ki ezt a kis ünnepséget. Én már a mai fejemmel tudom, az égvilágon semmi jelentősége nincs, ha egy újabb X-et vált fel az ember lánya. Ugyanúgy élem az életem, dolgozom, remekül vagyok, és nézz rám: még mindig milyen jól nézek ki! A titok, hogy soha ne hagyd el magad! Maradj csinos, nőies, kedves, csak úgy, mint eddig. Állíts új célokat, vagy keress egy új hobbit, és ha eddig nem tetted volna, kezdj el mozogni, sportolni. Élj tudatosan, és meglátod, ötven fölött is jól fogod érezni magad a bőrödben, talán még jobban is, mint azelőtt! – nevetett Margó, és ahogy ránéztem, elhittem minden egyes szavát.

Nem is keseregtem tovább az idő múlásán! Hiszen valójában nem változott semmi: másnap ugyanúgy felkelt a nap, én pedig ugyanaz a Magyar Cecília maradtam, aki voltam és vagyok, még ha időközben ötven éves is lettem.