12. Karácsony előtti őrület!

December 24-e elvileg az év legboldogabb napja, és egyben a legveszélyesebb is. A magamfajta öreg rókák pontosan tudják, hogy a szentestét megelőzően tör ki a legtöbb családi veszekedés. Persze, mert mindenki arra törekszik, hogy az ünnep a lehető legtökéletesebb legyen, de szinte sosem sikerül úgy minden, ahogyan azt szeretnénk. Ilyenkor derül ki, hogy az ünnepi fenyőt képtelenség befaragni a talpba, vagy hogy a piacon még szimmetrikusnak tűnő fa valójában teljesen csálé. Hogy eltört a csúcsdísz, de már minden bolt bezárt, és nincs honnan másikat szerezni. Hogy elfelejtettél szaloncukor-akasztót venni. Vagy egyáltalán szaloncukrot. Kifogyott a liszt, nincs otthon gyufa, már tavaly elveszett az ünnepi terítő. Vagy ami még rosszabb, betoppan egy nem várt rokon, akinek még csak ajándékot sem vettél – és még sorolhatnám.

Na, én eldöntöttem, ilyesmik velem nem fordulhatnak elő, elvégre mindig mindent időben átnézek, megtervezek, előkészítek. Főleg most, hogy végre az én drága kislányom is hazajön hozzám Londonból karácsonyra! Nálunk mindennek tényleg tökéletesnek kell lennie! Éppen ezért részletes bevásárlólistát írtam, mielőtt beszereztem a hozzávalókat az ünnepi vacsorához. Mivel nincs kedvem rögtön karácsony után a diétákkal szenvedni, ezért kímélő „klimaxos” menüt találtam ki, amitől reményeim szerint nem fogok hízni: rozé kacsamell lesz édesburgonya-pürével, a desszert pedig túrós rétes szénhidrátszegény változatban. Ugyanis leheletvékony réteslapból készítem, a töltelékbe pedig cukor helyett szigorúan csak édesítőszert fogok tenni. És hogy karácsonyeste tényleg ne történhessék előre nem várt bosszúság, már most előszedtem a díszeket, hogy átnézzem, mindegyik ép-e. A fényfüzért is bedugtam a konnektorba, hogy teszteljem, működik-e. És képzeljétek: egyetlen lámpája sem gyulladt fel! Nekem viszont rögvest az agyamba villant, hogy de hiszen még tavaly tönkrement az egész, terveztem is, hogy majd a következő karácsonyra beszerzek egy újat. Az eltelt egy évben aztán az egészről jól elfelejtkeztem.

Viszont elégedetten veregettem magamat vállon, amiért ilyen okos vagyok, és még időben ellenőriztem mindent, mert így még éppen volt időm elugrani új fényfüzért venni. Berontottam a legközelebbi üzletbe, ahol döbbenten láttam, amint a polcról a legutolsó darabot teszi éppen a kosarába egy pasas. „Ez nem lehet igaz!” – kiáltottam fel elkeseredetten és már potyogtak is a könnyeim. Újabban mindig ez van: a legkisebb dolgokon képes vagyok kiborulni és elsírni magam, pont úgy, mint kamaszlány koromban. Ezúttal a klimax tehet róla, de tudom, hogy most is ugyanúgy a hormonok szórakoznak velem, mint annak idején.

Szóval, ott bőgtem, hogy nem lehet igaz, hogy nem tudok fényfüzért venni, miközben pont most jön haza a lányom Londonból, de én szegénykémnek még rendes karácsonyfát se tudok állítani, és hogy csak én lehetek ennyire szerencsétlen…! A pasi persze csak bámult rám ijedten, és mire észbe kaptam, már ki is vette a kosarából a fényfüzért, hogy ugyanazzal a mozdulattal áttegye az enyémbe. Még vigasztalt is, hogy ne sírjak, majd ő elmegy egy másik boltba venni magának, végül is van még rá idő szentestéig. Picit elszégyelltem magam, mert nekem is eszembe juthatott volna másik üzletet keresni, de addigra már nálam volt a fényfüzér, amit szipogva gyorsan meg is köszöntem az ürgének, és már mentem is a pénztárhoz fizetni.