remifemin háttérképRemifemin hölgyeknekRemifemin plus doboz

Vény nélkül kapható gyógyszer

Változókor könnyedén

hőhullámok

álmatlanság

lelki zavarok
kezelésére

remifemin háttérképRemifemin hölgyeknekRemifemin plus doboz

Vény nélkül kapható gyógyszer

Változókor könnyedén

hőhullámok

álmatlanság

lelki zavarok
kezelésére

Sári klimaxblogja

Sári klimaxblogja

Sári klimaxblogja egy változókorú nő mindennapjait mutatja be. Sári nem akármilyen nő, ő ugyanis elhatározta, hogy nem adja meg magát a hormonok játékának, hanem tudatosan odafigyel a testére és az életvitelére. Vajon sikerül legyőznie a klimax rejtette kihívásokat? Kövesd nyomon Sári bejegyzéseit, hiszen hétről hétre hasznos tippeket gyűjthetsz, amelyek számodra is megkönnyíthetik a változókort!

Név: Nagy Sári
Életkor: 51
Családi állapot: kapcsolatban
Foglalkozás: német-angol szakfordító

Klimax nyáron? Irány észak!

Itt a nyár, és Tiborral elhatároztuk, hogy elutazunk valahová kettesben, méghozzá külföldre. Teljesen felvillanyozott a gondolat, egyrészt azért, mert végre újra van lehetőségünk „igazi” nyaralásra, másrészt mert ez lesz az első alkalom, hogy hosszabb időt egy fedél alatt töltsünk Tiborral. „Lakva ismeri meg az ember igazán a másikat!” – mondogatta mindig megboldogult nagymamám. Kíváncsi leszek, fog-e ez menni nekünk Tiborral! No nem mintha próbaházasságra vagy bármilyen házasságra készülnénk (a mi esetünkben ugyebár erről nem volt soha szó, sőt!), de nyilván érdekes lesz megtapasztalni, kibírja-e egyáltalán a kapcsolatunk, hogy több napon át is sülve-főve együtt leszünk.

Szívből remélem, hogy nem lesz semmi gond, annak ellenére, hogy már a tervezés szakaszában sikerült összekülönböznünk. Tibor ugyanis először Dubajt nézte ki úti célnak, én viszont kijelentettem, hogy márpedig én semmi szín alatt nem leszek hajlandó „dubajozni”. „Ugyan miért nem?” – kerekedett el Tibor szeme, mire én nekiálltam össze-vissza magyarázkodni, hogy oda mégis csak azok a rosszéletű nők jártak, és ugyan mit fognak gondolni rólam a barátnőim, ha megtudják, hogy én is Dubajban készülök vakációzni… Mire Tibor harsányan hahotázni kezdett, hogy ugyan már, egy cseppet se aggódjak, mert rólam aztán senki nem fogja azt hinni, hogy egy „olyan” nő lennék. Mire én: „Úgy érted, hogy én már túl öreg vagyok ahhoz? Vagy túl csúnya? Túl kövér…?” – támadtam le rögtön szegény Tibort, aki ezek után nem győzött magyarázkodni, hogy jaj, nem így értette, hanem úgy, és különben is Dubaj ma már minden szempontból felkapott turistacélpont, és miért ne utazhatnánk el egy ilyen igazán egzotikus helyre, ráadásul most óriási akciók vannak, szóval bőven meg is érné, higgyem csak el.

És akkor erőt vettem magamon, és bevallottam, hogy igazából mi a bajom ezzel a „dubajozással”… Az, hogy ott ilyenkor rettenetesen meleg van! Én viszont – tetszik, nem tetszik – egy klimaxos nő vagyok, még ha olyan remekül is tartom magam. Meg persze rendesen szedem a klimaxbogyót is, ami természetesen hatalmas segítség nekem a hőhullámok ellen, de attól még nem vagyok a magam ellensége és ha nem muszáj, inkább nem mennék ennyire forró helyre nyaralni.

Irány skandinávia - remifemin plus

Tibor csak meredt rám vagy egy fél percig, majd kinyögte, hogy jó, akkor legyen Skandinávia. Mert mint kiderült, régi vágya egy nyaralás odafent a hűvös északon, csak mindeddig még nem talált hozzá partnert. Az eddigi tapasztalatai szerint a többség inkább olyan helyen szeretné tölteni a szabadságát, ahol jó meleg van, meg persze strandolni is lehet. Én vagyok az életében az első olyan nő, aki érdekes módon kifejezetten a hűvös tájakra vágyik. Innentől tehát teljes volt az egyetértés közöttünk, és el is döntöttük, hogy idén Finnországba utazunk el nyaralni.

Még a végén kiderül, hogy mi ketten Tiborral jobban összeillünk, mint hittem!

Meghekkelték a diétámat!

Önkritikát kell gyakorolnom. Hétről hétre szórom az igét itt a blogomon, hogy egészséges étkezés így, testsúlykontroll úgy, miközben én sem vagyok ám az önfegyelem szobra. Mármint az utóbbi időben.

A probléma egészen pontosan a pünkösdi hétvégén kezdődött, amikor ugyebár otthon voltam a szüleimnél. Hát bizony, egy kissé elszaladt velem a ló. Azt hiszem, ennyire még soha nem estem ki a menopauza-mintanő szerepemből… A klimaxbogyóm szedésével természetesen nem álltam le (még jó!), de azt leszámítva, alig hogy átléptem a szülői ház küszöbét, sutba dobtam a teljes életmódváltásomat.

Először is, annak örömére, hogy Tibort bemutattam a családnak, meg kellett innunk az áldomást. Holott egy diétázó nőnek a legnagyobb ellensége az alkohol, hiszen köztudott, hogy igencsak blokkolja a zsírbontást. Nem baj, egy pohárka talán még belefér – nyugtattam magamat.

Sári és a sütik kapcsolata

Az esti családi grillpartin eleinte még bizakodtam, hogy a hús meg a grillezett zöldség csak nem fog megártani. Aztán a bátyám hirtelen előrukkolt a saját szőlőjéből származó házi borával, amit nyilván óriási udvariatlanság lett volna nem megkóstolnom. Na jó, beismerem: kíváncsi is voltam, mennyire volt sikeres a legutóbbi szüret. Mit ne mondjak, a bor kifejezetten zamatos volt! És mivel az alkohol oldja a gátlásokat, már nem is éreztem akkora bűnnek, hogy még egy pohárral kérjek belőle. Vagyis kettővel. Érthető tehát, hogy ezek után végképp elgyengültem, így a házi sütiknek már meg sem próbáltam ellenállni.

Anyukám ugyanis veszélyesen finomakat tud ám sütni, Tibor például látványosan megőrült a hókifliért és a kókuszos kockáért. Ettől persze anyám vérszemet kapott, és még vagy két tepsivel készített ezekből a hétvége folyamán. Amikor hazaindultunk, Tibor kezébe nyomott egy jókora pakkot: „Vigye csak el, az én kislányom biztos nem süt ilyeneket magának!” – fuvolázta, miközben én úgy éreztem, mintha kést szúrna a szívembe. Mert igen, én vagyok az a nő, aki nem tud főzni, sütni meg pláne nem, de miért kell ezt külön Tibor orra alá dörgölni? Úgyse akar feleségül venni, akarom mondani úgyse akarok férjhez menni, akkor meg nem mindegy?!

Tibor persze igazi úriember, ezért hálásan elfogadta a sütit, de látta rajtam, mennyire rosszul esett anyám beszólása. Így aztán nem is vitte haza a „zsákmányt”, hanem itt hagyta nálam, hogy majd legközelebb megesszük együtt. Aztán ő szépen hazament, én meg ott maradtam összezárva anyukám finom sütijeivel…

Már aznap éjjel felriadtam, mert eszembe jutott a konyhaszerkényben pihenő süteményes doboz. Onnantól csak álmatlanul forgolódtam és semmi másra nem tudtam gondolni, csak a kókuszos kockára. Hallottam, ahogy a gyomrom is egyre jobban korog. Engedtem hát a természet hívó szavának, és az éjszaka kellős közepén felkelve alaposan megdézsmáltam a készletet.

Másnap sem voltam jó kislány, mert szinte folyamatosan csipegettem a hazai finomságot. A rá következő éjszaka pedig megismétlődött a jelenet: felriadás, gyomorkorgás, felkelés, sütievés…

Mire Tibor legközelebb feljött hozzám, már egy morzsányi sem volt semmiből. Nem tudtam védekezni, ezért jobb híján támadásba lendültem, és jól letoltam Tibort, amiért nem vitte el ezt a rengeteg cukrot és szénhidrátot! Szegény, csak fogta a fejét és azt se tudta, sírjon-e vagy nevessen. Végül az utóbbit választotta. Jobb híján vele nevettem én is, pedig nekem inkább sírnom kellett volna: a féktelen sütizgetésem ugyanis nem maradt büntetlen, mert emiatt jó két kilót visszaszedtem a tavasszal kínnal-keservvel ledolgozott túlsúlyomból.

Viszont ünnepélyesen megfogadtam, hogy ilyesmi soha többé nem fordulhat elő! Tibor persze a fogadalmamon is csak mulatni tudott.

Pedig ez most komoly!! 😉

Hát megtörtént: Pünkösdkor személyesen is bemutattam Tibort a szüleimnek.

Ha ezt a mondatot mondjuk 21, pláne 31 vagy akár 41 évesen írnám le, akkor talán még valami „komolyat” is lehetne gondolni erről az egészről. Elvégre az ember lánya csak az igazán ígéretes udvarlóit cipeli le magával vidékre a családjához, egy háromnapos hosszú hétvégére meg végképp. De mivel én már 51 éves vagyok, szerintem egyértelmű, hogy semmilyen különösebb jelentőséget nem szántam a dolognak.

Aki olvasta a pár héttel ezelőtti bejegyzésemet, az pontosan tudja, hogyan is lettünk meghívva mi ketten a szüleim házába. Éppen anyukámmal folytattam videós beszélgetést, amikor a drága jó Tibor belesétált a háttérbe. Tette mindezt egy vasárnap reggelen, ráadásul egy szál alsógatyában. Visszavonhatatlanul „lebuktam” tehát, hogy van egy pasim, az anyukám pedig azonnal látni akarta személyesen is az „udvarlómat”. Tibor persze mondhatott volna nemet is a meghívásra, de úgy tűnt, esze ágában sincs, sőt még kedélyesen el is beszélgettek anyukámmal a videócseten.

Nagyon ideges voltam az utazás előtt, de még a máskor mindig olyan könnyed és laza Tibor is érdekesen kezdett viselkedni. Lemosatta például a kocsit. Elment fodrászhoz. Vett egy új nadrágot. Rendelt egy hatalmas csokor virágot anyámnak. Na, gondoltam magamban, anyukám ezek után tényleg azt fogja hinni, hogy ez a pasi el akarja venni a lányát. Anyám ugyanis még mindig nem adta fel, hogy egyszer még engem is férjhez ad. Nem képes beletörődni, hogy én vagyok az a gyereke, aki nem házasodott meg, és minden jel szerint most már nem is fog. Tibor ugyan néhanap itt alszik nálam, de ennél több tényleg nincs köztünk. Szerintem mindketten elértük azt a kort, amikor ezen felül már nem vágyunk semmiféle extra kötöttségre.

Mielőtt elindultunk, a biztonság kedvéért még egyszer felhívtam anyukámat, hogy megpróbáljam a szájába rágni, hogy Tiborral mi tényleg leginkább csak barátok vagyunk, vagyis a látogatásunk miatt egyáltalán nem kell felhajtást csapni.

Ám amikor megérkeztünk, mondanom sem kell, hogy az egész család ott szorongott anyukáméknál. Nem csak a szűkebb, hanem a tágabb família: olyan arcok is, akiket szerintem évek óta nem láttam már. Tibor talán azt gondolhatta, nálunk ez így természetes, én viszont pontosan tudtam, hogy mindenki csak azért jött el, hogy láthassa a fő attrakciót, vagyis Tibort.

Semmi rosszat nem mondhatok a klimaxbogyómra, hiszen mióta szedem, nagyságrendekkel ritkábban legyintenek meg a hőhullámok. Ám ez a szituáció úgy látszik még a gyógyszeremnek is sok volt. Mert amint beléptünk a házba és megláttam azt a rengeteg rokont, éreztem, ahogy elönt a hőség. Fújtattam, levegőért kapkodtam, és azt hittem, menten meggyulladok. A fejem is szép vörös lehetett, és éreztem, ahogy egy perc alatt a hajam tövéig csuromvizesre izzadok. És mindezt a legszélesebb család szeme láttára!

Az egyik velem egykorú rokon nő (aki nem elég, hogy látványosan elhagyta magát a változókorban, hanem még a sárga irigység is mardossa, amiért én meg nem) oda is szólt gonoszul: „Látom, te is klimaxolsz, már te sem vagy eladósorban!” A férje valószínűleg csak menteni próbálta a helyzetet, mert gyorsan odaperdült Tiborhoz egy üveg kisüstivel és harsányan felordított: „Üdv a családban, öcskös!” – ettől persze én azt hittem, menten elsüllyedek szégyenemben! És persze ott volt a szomszéd Marika néni is, aki süket szegény, mint az ágyú, és akinek ha meg is mondták volna, akkor se tudta volna, hogy kicsoda Tibor, naná hogy ő is megszólalt: „Jól tetted, hogy ilyen magas férfihoz mentél hozzá, Sárikám, nagyon szépek vagytok így együtt!”

Hát nem sok hiányzott hozzá, hogy elájuljak!

Tibor viszont remekül mulatott, megitta az áldomást a családdal és egyszerűen elengedte a füle mellett az összes kínos kiszólást. Ezzel együtt úgy éreztem, hogy talán mégis óriási hiba volt Tibort a családom közelébe engedni, és hogy a helyében én már biztosan rég megfutamodtam volna. De legalább rájöttem, hogy nem szeretném, ha Tibor itthagyna. Valahogy fontos nekem, hiszen lassan már egy éve része az életemnek valamilyen módon – még ha komolyabb kötöttségektől mentesen is. Talán még szeretem is egy kicsit.

Talán. Egy kicsit.

Era barátnőmtől már egy ideje messzire vetett a sors, pedig csoporttársak voltunk az egyetemen, és diploma után is még sokáig tartottuk a kapcsolatot. Aztán ő férjhez ment, gyerekei lettek, és onnantól nem igazán volt rá ideje, hogy összejárjunk. 

Nemrég viszont e-mailt kaptam tőle, aminek szívből megörültem. Egyidősek vagyunk, és bár nekem nincs gyerekem, pontosan tudom, hogy így ötven körül még az addig legelfoglaltabb családanyákra is mondhatni rászakad a rengeteg szabadidő. Ez lehet a helyzet Eránál is, mert mint írta, nemrég ment férjhez a kisebbik lánya, aminek köszönhetően immár mindkét gyereke kirepült otthonról. Era soraiból sütött, hogy régi barátnőmet szinte szétveti a sok lekötetlen energia. Már évek óta nem találkoztunk, de máris nekiállt ostromolni egy közös külföldi utazás ötletével. Ő persze a férjével jönne, de élénken érdeklődött, hogy van-e mostanában pasim, vagy neadjisten nem mentem-e mégis férjhez (hahaha, még csak az kéne!)…

Amúgy a közös vakációzás gondolata még kedvemre való is lenne – de erről ki kell kérnem még Tibor véleményét is.

Már éppen elkezdtem volna fogalmazni Erának a válaszlevelet, amikor hirtelen feltűnt, hogy az e-mail-t hajnali fél kettőkor adta fel. Ez nyomban szöget ütött a fejembe: ugyan miért írogat leveleket ez a nő az éjszaka kellős közepén, ahelyett, hogy az igazak álmát aludná, mint minden rendes ember?!

Ennek mindenképpen utána akartam járni, ezért mégsem pepecseltem holmi levélírással, inkább azon nyomban felhívtam Erát, méghozzá videón. Meg sem lepődtem különösebben, amikor egy karikás szemű, fáradt nő nézett rám vissza a képernyőről, miután pontosan tudtam, hogy a barátnőm előző éjjel alvás helyett a billentyűzetet nyomkodta. De hamar átlendültem ezen, mert azonnal rengeteg mesélnivalónk volt: egymás szavába vágva számoltunk be az eltelt évekről, meg persze felidéztünk egy csomó régi szép emléket is. Olyan kötetlenül beszélgettünk, mintha csak az előző nap váltunk volna el egymástól.

Az őszinte kommunikációnak köszönhetően végül rá sem kellett kérdeznem, ugyan miért „éjszakázott” Era előző nap, mert magától is „bevallott” mindent. Elpanaszolta, hogy meglehetősen megviseli a klimax. Rendszeresen küzd alvászavarral, és ha felriad az éjszaka közepén, olyankor órákig nem képes visszaaludni. Sokszor „csak úgy” felébred éjjel, de az is megesett már nem egyszer, hogy a hőhullámok verték fel a legszebb álmából.

Nosza, én sem voltam rest, és máris elkezdtem „reklámozni” Erának a klimaxbogyómat! Hiszen tavaly, amikor még nem szedtem, szinte ugyanezekkel a panaszokkal küszködtem én is. Egy-egy „sikeresebb” éjszakai hőhullámtámadás után előfordult, hogy azon nyomban át kellett húznom az ágyneműmet, annyira teleizzadtam. Mondtam is Erának, hogy én vagyok a két lábon járó bizonyíték rá, hogy a klimaxbogyó tényleg segít nekünk, változókorú nőknek, hiszen engem ma már csak néha-néha legyint meg a hőhullám, ráadásul a gyógyszerben lévő orbáncfű jó hatással van az alvásra is.

Sikerült meggyőznöm Erát, hogy próbálja ki ő is a klimaxbogyót. Teljes szívemből kívánom, hogy neki is legalább annyira hasznos legyen, mint amennyire nekem bevált!

Végre itt a jó idő, ezért előszedtem a nyári holmijaimat. Minden évben ezt csinálom így májusban: a téli cuccokat száműzöm a szekrények mélyére és a felső gardróbba, a helyüket pedig átveszik az addig félrepakolt lengébb ruhadarabok. A rendszer korábban remekül működött így, azonban az idén valahogyan homokszem került a gépezetbe…

Kiderült ugyanis, hogy nem igazán van értelme látótérbe helyeznem a nyári gönceimet, ha egyszer alig valami jön rám közülük! Pedig én egyáltalán nem érzem úgy, hogy kövér lennék! Igaz, pár hónapja valóan feltűnt, hogy felszedhettem pár kilót, de onnantól direkt szorgalmasabban tornáztam, illetve jóval nagyobb sétákat tettem a kutyával. Erre most kiderül, hogy semmit nem ért az egész, mert ugyanúgy nem jön rám a tavalyi ruháim közül szinte semmi?

Idegesen méregettem magam a tükör előtt, és továbbra is úgy találtam, hogy egyáltalán nincs hasam, nem vagyok kövér, sőt a korosztályomban még kifejezetten karcsúnak is számítok. De akkor mégis, hogyan lehetek legalább egy ruhamérettel teltebb a múlt szezon óta?!

Kétségbeesésemben felhívtam az online edzőmet, és elpanaszoltam, neki, hogy jártam. Követeltem, hogy azonnal árulja el a varázsszót, amitől fogynom lehet, mire cinikusan csak annyit mondott: „Konyha!” Majd elmagyarázta, hogy a mozgástól, sporttól nyilván feszesebb, rugalmasabb lesz a test, tehát semmiképpen ne hagyjam abba a rendszeres mozgást, ellenben a fogyást sokkal inkább a kalóriák megzabolázásától várjam.

Ezek után felhívtam Cili barátnőmet is, hogy ő mit szól ehhez. Kicsit rosszul értettem, mit mond, mivel éppen tele volt a szája: mint kiderült a saját készítésű kakaós csigáját kóstolta éppen. Teljesen kiakadtam! Én megvonok magamtól szinte minden édességet, ő bezzeg kakaós csigát töm magába, hát hol itt az igazság?

 

Sári és a hízás

Sári és a hízás

Mire Cili azzal védekezett, hogy a csigát nem is magának süti, hanem egy kórházi gyerekosztálynak viszi el adományként, és különben is, a mi korunkban ennyire már nem szabad rástresszelni a testsúlyra. Vegyem végre tudomásul, hogy a klimaxszal egy kis gömbölyödés szinte mindenkinél bekövetkezik, és nyugodtan higgyem el, hogy a férfiak nem is a botsáska nőkre buknak, hanem sokkal inkább kedvelik a „nőiesebb” formákat. Azt csak mi, nők képzeljük, hogy nekünk is úgy kéne kinéznünk, mint azoknak a kifutón végigvonuló „világot jelentő deszkáknak” – na, ezen legalább tudtam nevetni egyet.

Cili ezek után a lelkemre kötötte, hogy szedjem rendesen a klimaxbogyót (de hát szedem!), mivel abban orbáncfű is van, ami egy természetes antidepresszáns, ezáltal segíthet legyőzni az olyan lelki megpróbáltatásokat is, mint amilyen például a klimax idején bekövetkező testkép-változás.

Azzal persze Cili is egyetértett, hogy elhízni azért nem kell, viszont akkor sem dől össze a világ, ha az ember lánya kénytelen venni magának néhány új ruhadarabot a nyári szezonra, mert mondjuk éppen „kinőtte” a régieket. Siránkozás helyett meg kell tudni látni ebben is a pozitívumot: így legalább lépést tartunk a divattal is. 😊

Ettől függetlenül eldöntöttem, hogy mostantól kalóriacsökkentett menüt rendelek ebérdre!

Tartok tőle, hogy az idei anyák napján tényleg sikerült igazi meglepetést okoznom anyukámnak. Cserébe ő is azt okozott nekem!

Vasárnap reggel viszonylag korán felhívtam Anyut videón, ha már az öcsém kitartó informatikai nyomásának hála, végre megtanulta használni a csetprogramot az okostelefonján. Persze ha nem lett volna éppen anyák napja, akkor valószínűleg elcsúsztatom a hívást másnapra, ugyanis a hétvégén itt aludt nálam Tibor… De mivel tudom, hogy szeret sokáig az ágyban lustálkodni, ezért fel sem merült bennem, hogy esetleg belesétálhat a hátam mögött a képbe. Holott pontosan ez történt!

Anyukámnak természetesen fogalma sem volt róla, hogy van egy pasim, és ennek több oka is van. Az első nyomós ok, hogy Tiborral előre megegyeztünk abban, hogy mi valójában nem „járunk”, azaz nem vagyunk egy igazi „pár”, mindössze két független ember, önálló ételvitellel és szabad akarattal. Ha tehát éppen úgy tartja kedvünk, akkor találkozunk és együtt vagyunk, ugyanakkor a külön töltött időnkkel egyáltalán nem kell elszámolnunk egymás felé. Márpedig egy ilyen laza „szeretői” viszonyról teljesen szükségtelen minden áron informálni az egész családot. De van egy másik ok is, amiért nem siettem anyukám orrára kötni, hogy van valakim. Ő ugyanis hajlamos rá, hogy azonnal a leendő vejét lássa meg minden egyes hímneműben, aki felbukkan az oldalamon. Képtelen elfogadni, hogy én vagyok az a gyereke, aki nem házasodott meg. Pedig ha 51 évig nem mentem férjhez, akkor igazán beletörődhetne végre, hogy ez most már így is marad.

Szóval, amikor Tibor egy szál alsónadrágban elsétált a hátam mögött, az én kis titkomról mégis csak lehullt a lepel. Anyám szemei elkerekedtek, de az arcáról egyáltalán nem a megbotránkozás sütött, sokkal inkább valamiféle elégedettség és büszkeség. Természetesen azonnal tudni akarta, ki az a „fess fiatalember” a lakásomban (ami vicc, mert már én sem vagyok fiatal, hát még Tibor az 55 évével), sőt ragaszkodott hozzá, hogy mutassam is be neki a barátomat. Rettentő kínosan éreztem magam, mint egy gyerek, akit csínytevésen kaptak. Hiszen ha bemutatom anyámnak Tibort, azzal gyakorlatilag megszegem az „egyezséget”, mely szerint a mi kis viszonyunk nem is hivatalos és főleg nem elkötelezett…

Tibor, aki persze végig minden szót hallott, remekül mulatott a helyzeten. Mi több, azonnal odaült mellém a kamera elé, és szépen bemutatkozott anyukámnak, aki ezek után még olyan kérdéseket is feltett neki, hogy mivel foglalkozik, meg hogy van-e lakása, autója… Szó szerint úgy viselkedett, mint egy reménybeli örömanya, aki tudni akarja, hogy mégis, kihez adja hozzá a lányát! Éreztem, ahogy kínomban csorogni kezd rólam a veríték, az arcom meg csak egyre vörösebb lett. Mire Tibor még kedvesen oda is szólt nekem, hogy jaj, drágám, csak nem megint egy hőhullám…? Mintha nem tudná, hogy a klimaxbogyónak hála, nekem már nincsenek hőhullámaim! Na jó, néha vannak, de csak ritkán. Egy biztos: ezúttal nem hőhullám gyötört meg, hanem a tulajdon anyám a lehetetlen viselkedésével!

Tibor viszont derűsen állta a sarat és udvariasan válaszolt minden egyes kérdésre. Összességében egész jó benyomást keltett, és már éppen kezdtem volna megnyugodni, amikor anyám váratlanul közölte, hogy akkor a pünkösdi hosszú hétvégére szeretettel vár bennünket vendégségbe. Tibor pedig azonnal igent mondott a meghívásra. Én meg azt hittem, leesem a székről!

Ha hazaviszem Tibort a családomhoz, és mindenkinek be lesz mutatva, onnantól mégis, minek kell tekintsem a viszonyunkat? Akkor mi mégis csak „járunk”? Ez akkor mégis csak egy „klasszikus” párkapcsolat? Remélem, a kezemet azért nem fogja megkérni – az mondjuk vicces is lenne, így ötven felett. Habár… Cili barátnőm egyidős velem, és ők mindjárt összeházasodnak a Tamásával. Jó, de az más, ők szerelmesek meg minden. No de Tibor és én…? Velünk akkor most mi van?!

Teljesen össze vagyok zavarodva!

Kezembe akadt egy régi fénykép, ami hármunkról készült ötvenegy évvel ezelőtt: a nagyimról, anyukámról és rólam, aki természetesen még pólyás baba voltam akkor. A nagymamám a képen a tipikus ősz hajú, vidéki, fejkendős néni, tudjátok, aki otthonkában sürög-forog egész nap a konyhában és finomabbnál finomabb sütiket süt az unokáknak. Drága jó nagyikám, ha élne, most lenne 102 éves, merengtem el egy pillanatra, hogy aztán rögtön belém hasítson a felismerés, hogy te jó ég, hiszen ezen a fotón ő pontosan annyi idős, mint én vagyok most, azaz mindössze 51 éves!

Nahát, tényleg nagyot változott világ! Egyidős vagyok a fotón látható nénivel, aki a nagymamám – én viszont egyáltalán nem úgy nézek ki most, mint egy „néni”. És mielőtt bárki a fejemhez vágná, hogy mindez csak annak köszönhető, hogy nekem nincs gyerekem, hadd mondjam el, hogy például a velem egyidős Cili barátnőm sem kelt egyáltalán nagymama-benyomást. Sőt, még ezer meg egy hasonló példát hozhatok a baráti-ismeretségi körünkből! A mi generációnk egyszerűen már másképp áll az „öregedéshez” – bár ezt a szót nem szívesen használom, ezért inkább így mondom: az idő múlásához.

A régi időkben még más volt a helyzet: onnantól, hogy egy nő férjhez ment és gyereket szült, már nem nagyon illett még csinosan öltözködnie sem (hát még mifelénk, vidéken!). A negyvenes életévek derekától kezdődő klimaxról főleg nem volt szokás még beszélni sem. Nagyanyáink jobb híján csak tűrték összeszorított foggal a hőhullámokat meg a többi nyűgöt, hiszen abban az időben még a klimaxbogyóm se létezett – amely ugyan hormonmentes készítmény, mivel „csak” gyógynövényt tartalmaz, mégis hatásosan képes enyhíteni a változókori panaszokat.

De visszatérve a mostani negyvenes-ötvenesekhez: ma már inkább akkor döbbenünk meg, ha valaki ebben a korban „lemond” a nőiségéről, ha elhanyagolja magát, nem jár fodrászhoz, nem sportol valamilyen módon. Még akinek van gyereke, az is ilyenkorra már éppen felszabadul a családanyai teendők alól, hiszen a fiatalok már nem igénylik az állandó gondoskodást, és kirepülnek otthonról. Jó, ismerek olyan nőt is, aki emiatt kifejezetten búslakodik, ahelyett, hogy kihasználná az ajándékba kapott extra szabadidőt. Hiszen sokan ilyenkor kezdenek el tanulni egy új nyelvet vagy valamilyen új szakmát, vagy kezdenek el világot látni (már amikor éppen lehet utazni, de talán már ez is eljön újra, hamarosan!). Általában nemcsak több ideje, hanem több, saját magára költhető pénze is lesz hirtelen az ember lányának, amit érdemes okosan felhasználni.

Szó sincs róla, hogy a klimaxszal le kellene húznunk a rolót. A változókort inkább tekintsük egy új korszak kapujának. Merjetek belépni rajta, kezdjetek ti is új életet!

Akik követik ezt a blogot, tudják, hogy nem vagyok egy igazi konyhatündér. Sőt, anyukám nagy bánatára én vagyok az a nő, aki élete eddigi 51 éve alatt főzni sem tanult meg. Amiből logikusan következik, hogy sütni sem tudok. De mintha a változókor a gasztronómia területén is kezdene változásokat hozni az életembe…

Az életmódváltásomat ugyebár fél évvel ezelőtt kezdtem el – ezt azért tudom ennyire pontosan, mert azóta írom ezt a blogot, és Cili barátnőm unszolására azóta szedem a klimaxbogyót is. És érdekes módon azóta valahogy kicsit otthonosabban mozgok a konyhában. Például rendszeresen ütök össze saját kezűleg salátákat, és némi távsegítséggel már levest is sikerült készítenem. A húsvéti sonkát pedig már teljesen egyedül főztem meg. Egy gyakorlott háziasszonynak nyilván mindez semmiség, az én életemben viszont óriási előrelépésnek számít!

Az eddigi „sikereimen” felbátorodva eldöntöttem tehát, hogy megsütöm életem első sütijét. Úgyis a múlt héten volt Tibor névnap, én pedig a fejembe vettem, hogy ebből az alkalomból egy saját készítésű finomsággal lepem meg a pasimat. Kutakodni kezdtem tehát a neten a megfelelő recept után, elősorban a „könnyű süti” „egyszerű édesség” és hasonló keresőszavak segítségével.

A felbukkanó receptek bonyolult leírásait böngészgetve azonban szép lassan kezdtem elveszíteni az önbizalmamat. Aztán egyszer csak megnyílt egy videó, ahol végre teljesen érthetően, képekkel illusztrálva, lépésről lépésre mutatták be a csokoládés brownie elkészítését. Ez nagyon megtetszett! Végre nemcsak a száraz szöveget kellett látnom, hanem azt is, hogy pontosan mit és hogyan kell csinálni, illetve hogy milyen edényekre lesz szükség a különféle műveletekhez. Többször is végignéztem ezt a videót, majd gondosan listát írtam a hozzávalókról és mindent beszereztem, amire csak szükségem volt. Többek között egy gyönyörű, szív alakú tortaformát, amiben végül sikeresen ki is sütöttem életem első brownie-ját!

Tibor, mivel pontosan tudja, mekkora antiszakácsnő vagyok, kezdetben azt hitte, hogy szokás szerint Cilit bíztam meg a desszertkészítéssel, de amikor felvilágosítottam, hogy az én első, saját készítésű sütimet majszolja, amit kifejezetten az ő névnapjára alkottam, teljesen meghatódott.

Sári sütit süt - Remifemin

Akik követik ezt a blogot, tudják, hogy nem vagyok egy igazi konyhatündér. Sőt, anyukám nagy bánatára én vagyok az a nő, aki élete eddigi 51 éve alatt főzni sem tanult meg. Amiből logikusan következik, hogy sütni sem tudok. De mintha a változókor a gasztronómia területén is kezdene változásokat hozni az életembe…

Az életmódváltásomat ugyebár fél évvel ezelőtt kezdtem el – ezt azért tudom ennyire pontosan, mert azóta írom ezt a blogot, és Cili barátnőm unszolására azóta szedem a klimaxbogyót is. És érdekes módon azóta valahogy kicsit otthonosabban mozgok a konyhában. Például rendszeresen ütök össze saját kezűleg salátákat, és némi távsegítséggel már levest is sikerült készítenem. A húsvéti sonkát pedig már teljesen egyedül főztem meg. Egy gyakorlott háziasszonynak nyilván mindez semmiség, az én életemben viszont óriási előrelépésnek számít!

Nahát, mennyire igaz a fenti Shakespeare-idézet! A technika mai fejlettségnek hála, nekem például a nappalim változott át színházzá vasárnap este. Cili barátnőm ugyanis meglepett egy „valódi” színházjeggyel egy igazi, élő előadásra, amit kifejezetten az online nézőközönségnek játszott az egyik kedvenc társulatunk. Így mindketten a saját otthonunkban, de mégis csak együtt néztük meg ugyanazt a darabot, ugyanakkor.

„Békeidőben” szívesen jártunk el színházba Cilivel, ám erre már több mint egy éve nem volt lehetőségünk. Holott a kikapcsolódás, az én-idő mindenki számára fontos, és szerintem a mi korunkban meg különösen oda kell erre figyelni. Hiszen annyira könnyű belefásulni a mindennapi taposómalomba, ráadásul a változókorra jellemző hormoningadozás amúgy is könnyen a depizés felé sodorja az ember lányát. Még jó, hogy a klimaxbogyómban van orbáncfű is, ami éppenséggel arra hivatott, hogy segítsen úrrá lenni a lelki nehézségeken, ám ennek ellenére – vagy inkább: ezzel együtt! – az online színházi este érzékelhetően pozitív hatást gyakorolt a kedélyemre. 😊

Egyébként érdekes, hogy éppen a napokban gondoltam rá, hogy milyen régen vettem részt bármiféle kulturális programon. Mondhatni éppen ideje volt ennek a „színházlátogatásnak”. Ugyanakkor jó érzéssel tölt el a tudat is, hogy a jegyvásárlással a kedvenc színészeim is támogatáshoz jutottak. Bár ezt a jegyet most Cili vette, de már elhatároztam, hogy amint lehet, viszonozni fogom a meghívását.

Tibor, a barátom már régebben megmutatta, hogyan kell összekapcsolni a laptopomat a nagyképernyős tévémmel, a gyengécske számítógépes hangot pedig egy bluetooth-os minihangszóró segítségével javítottam fel: így szinte teljes volt a színházi élmény. Jó, nyilván más az, amikor az ember ott lehet személyesen, hallhatja a tapsot, pláne a nevetéseket, mint ahogy a színészek számára is motiválóbb, ha nem csak a néma kamerákat látják, hanem magát a közönséget is.

Ugyanakkor jó oldala is van a dolognak, hiszen így biztosan nem ül elém egy égimeszelő, mint ahogy hátulról sem tolhatja a székembe a térdét senki. Nem kell émelyegnem a mellettem ülő nő tonnányi magára locsolt parfümjétől vagy a kedves férje penetránsan hagymaszagú leheletétől. És garantáltan nem áll neki senki savanyúcukros zacskókkal zörögni! A lírai hatásszünetek idején kötelezően bekövetkező össznépi spontán köhögőrohamokat meg ne is említsük…

Persze a színház ugyanakkor társas esemény is. Mi, nők, szeretünk ilyenkor szépen felöltözni, kisminkelni – nos, ezek a külsőségek ezúttal valóban elmaradtak. De legalább attól sem kellett tartani, hogy szegény Cilire megint a két felvonás közti szünetben, ország-világ szeme láttára csap le a leggonoszabb, hajtőig leizzasztó hőhullám – ugyanis pontosan ez történt, amikor legutoljára eljutottunk egy „igazi” színházba.

Node miért ne tehetnénk egy online előadást is valahogyan társas eseménnyé? Amint lement a függöny, Cilivel természetesen azonnal hívtuk egymást videócseten, és egy-egy koffeinmentes, tejszínhabos kávé társaságában szinte cukrászdai hangulatban veséztük ki a látottakat. 😊

És ti voltatok már online színházban?

Sosem titkoltam, hogy nem vagyok az a konyha- és háztartástündér, sőt az összes házimunkát leginkább a hátam közepére kívánom. Ennek ellenére húsvét előtt mégis csak aggodalommal méregettem az ablakaimat, mert rájöttem, hogy ideje lenne megpucolni őket. Már éppen kezdtem volna erőt gyűjteni ehhez a nagyon nemszeretem feladathoz, amikor nagypénteken egyszer csak becsöngetett a barátom, Tibor, egy rakás spéci „szerkezet” társaságában. Volt nála vödör, üvegmosó, csíkmentes lehúzó, meg mindenféle vegyszer – ezek szerint kikövetkeztette, hogy az én háztartásomban aligha talál profi ablaktisztító felszerelést.

Mielőtt egy hangot is kinyöghettem volna, Tibor ellentmondást nem tűrően közölte, hogy elég sok időt tölt nálam mostanában, ezért úgy döntött, hogy kiveszi a részét a húsvét előtti karbantartási munkákból. Bevallom, az ajánlata felettébb imponált nekem!

Úgyhogy neki is álltunk kettesben megpucolni az ablakokat. Tényleg nem ördöngösség, ha az ember megfelelő eszközöket használ, ha pedig még társasága is akad közben, akkor kifejezetten szórakoztató tud lenni. Tibor természetesen segített minden másban is, így aztán húsvétra tényleg ragyogóan tiszta lett a lakásom.

Az ünnephez illő étkekben sem volt hiány: Cili barátnőm, aki velem ellentétben igazi mesterszakács, a lelkemre kötötte, hogy nehogy megvegyem a (szerinte) „vacak” bolti kalácsot, inkább sütött nekem is egyet húsvétra. De a sonkát már egyedül főztem ki – igaz, Cili instrukciói alapján –, sőt még tojást is festettem.

A piros tojásokat nyilván csak dísznek szántam az ünnepi asztalra, elvégre hozzám már kislány korom óta nem jött locsolkodni senki. Ám úgy tűnik, váratlanul megtört az „átok”, mert hosszú évek után mégis csak lett húsvéti locsolóm, természetesen Tibor személyében. Pedig nem is beszéltük meg, hogy átjön! Ám hétfő délelőtt becsöngetett, arcán a rá annyira jellemző magabiztos mosollyal, kezében pedig egy kölnisüveggel. És még verset is szavalt nekem! Én persze pukkadoztam a nevetéstől, mert hát mégis csak vicces, hogy egy klimaxos, azaz immár hivatalosan is „hervadó” nőt nekiálljon valaki locsolgatni, hátha akkor mégsem hervad el!

Bár Tibor szerint én egyáltalán nem hervadok. Cili ezt kicsit másképp mondja: szerinte én „szépen öregszem” – amit többek között az életmódváltásomnak köszönthetek. Végül is tudatosan étkezem, rendszeresen mozgok, és természetesen szedem a klimaxbogyót is, amit ugyancsak Cili ajánlott a figyelmembe annak idején. Mellesleg a mai napig képes az orrom alá dörgölni, hogy már éppen egy éve szedte, amikor a párja, Tamás megkérte a kezét. Mintha ez (is) a klimaxbogyó hatása lenne!

Amúgy meg Cili pontosan tisztában van vele, hogy nekem aztán eszem ágában nincs férjhez menni. Se most, se máskor.

Meg különben is: a klimaxbogyót én még csak alig fél éve szedem!

Végre szép tavaszi idő volt a hétvégén, így aztán semmi kifogásom nem volt Tibor ötlete ellen, hogy szabaduljunk ki egy kicsit a négy fal közül és menjünk el kirándulni. Tudjátok, Tibor a pasim, de mi ketten nem „járunk” ám, legfeljebb néha-néha összefutunk és igyekszünk jól érezni magunkat egymás társaságában – de mindezt komolyabb elköteleződés nélkül.

A kirándulás természetesen nordic walking-ozást jelentett: ez mostanában afféle új „divat”, de nekem nagyon bejön. Annyit kértem csak, hogy az idei első túrához lehetőleg könnyebb terepet és rövidebb távot célozzunk meg, mert rendszeres kutyasétáltatás ide, online tornaórák oda, azért még nem vagyok csúcsformában így, a szezon legelején.

Egy jó kis „lájtos” útvonalat néztünk ki tehát a közeli hegyekben: az indulási pontig elautóztunk, és onnantól vágtunk neki gyalogosan az útnak. A csalóka tavaszi időjárás persze nem hazudtolta meg magát: hol úgy szórta ránk a sugarait a nap, hogy meg kellett bolondulni a melegtől, hol meg egyszer csak beborult, és még az enyhe tavaszi szellő is borzongató volt…

Tibor tehát remekül mulatott rajtam, ahogy az egyik percben levettem magamról a dzsekit és a pulcsit, hogy aztán a következőben meg minden létező ruhadarabot újra magamra szedjek. Én persze dohogtam, hogy milyen jó, hogy legalább ő viccesnek találja azt, amiből nekem már egy ideje elegem van: amióta klimaxolok, a hőérzékelésem teljesen megváltozott. Ha hideg van, természetesen továbbra is fázom, viszont ha csak egy kicsit is melegebb lesz, az minden átmenet nélkül rettenetesen elviselhetetlen a számomra. És ezen sajna nem segít még a klimaxbogyóm sem – de nem is akarok telhetetlen lenni, hiszen már az mekkora könnyebbség, ahogy amióta szedem, legalább a „klasszikus” hőhullámok ritkábban csapnak le rám!

Szóval, túra közben folyton meg kellett állnunk, hogy én öltözzek-vetkőzzek, attól függően, hogy mikor melyik fázis volt éppen soron. Az egyik ilyen kényszerpihenőnk alkalmával Tibor addig nézegette a turistatérképet, mígnem kitalálta, hogy tegyünk egy rövid kitérőt egy közeli kilátópontig, ahonnét állítólag be lehet látni egész Budapestet. Beleegyeztem, pedig sejthettem volna, hogy ha kilátópont, akkor annak magasan kell lennie… Hát igen, mondanom sem kell, végig meredek kaptatón vitt az utunk, így mire felértünk az újonnan megcélzott helyre, én teljesen kifogytam a szuszból!

Az elénk táruló látvány viszont ezerszer megérte az erőfeszítést. Ott terült el a lábuk előtt az egész város. Leültünk pihenni és csak gyönyörködtünk a csodálatos panorámában. Tibor pedig váratlanul mesélni kezdte, milyen sokat kirándult és túrázott még régen, fiatalabb korában. Megtudtam, hogy egy szál hátizsákkal bejárta majdnem egész Európát. Néha úgy indult el reggel, hogy fogalma sem volt, estére lesz-e rendes szállása, ahol álomra hajthatja a fejét. Így aztán előfordult, hogy jobb híján a szabad ég alatt volt kénytelen aludni.

Tibor olyan átéléssel és olyan nosztalgiával mesélte ezeket a sztorikat, hogy szinte már sajnáltam, amiért nem lehettem vele én is, ott és akkor, azokban a régi időkben. Milyen jó is lett volna ennyit utazgatni, meg persze világot látni… – merengtem el vágyakozva.

Tibor meg mintha kitalálta volna a gondolatomat, mert hirtelen felém fordult és azt kérdezte, lenne-e hozzá kedvem majd egyszer, mármint amikor majd megint lehet utazgatni, vele tartani. Kibérelne egy lakóautót és most már csak úgy „öregesen” de mégis csak körbeutazná megint Európát – ezúttal velem együtt, kettesben.

Gondolkodás nélkül igent mondtam.

Ahogy egyre többet tudok meg Tiborról, egyre érdekesebbnek találom őt. Jó vele együtt lenni. Persze isten ments, hogy kapcsolatfüggő legyek: ahhoz én túlságosan önálló és független nő vagyok – és szerintem most már az is maradok.

Nem is tudom: ha majd tényleg nekivágunk annak a körutazásnak, ahol esetleg heteket kell összezárva töltenünk, vajon nem fogunk rövid idő alatt egymás idegeire menni?!

Szerintetek?

A naptár szerint már elkezdődött a tavasz, de még mindig meglehetősen hideg van, sőt mifelénk nemrég még havazott is! Ezzel együtt meglepően jól viselem a mostani időszakot, pedig régebben ilyenkor rendszerint rám telepedett az „évszakváltási depresszió” – valahol olvastam, hogy így nevezik, és nemcsak ősszel vagy télen, hanem tavasszal is sokaknak okoz gondot. Korábban nekem is rendszeresen elment ilyenkor az életkedvem – na jó, azért kórosan nem lettem életunt, de attól még elég ramatyul éreztem magamat a bőrömben minden tél végén. Mintha attól rettegtem volna, hogy képtelen leszek kivárni, mire végre tényleg eljön a tavasz…

De ez immár a múlt! Ha kinézek az ablakon és borús az idő, ugyanúgy bosszankodom most is, de közben már nézem is a telefonomon az időjárás-előrejelzést, és máris bizakodva tekintek a jövőbe. Most például azért, mert látom, hogy a hét vége felé tényleg komolyabban melegedni kezd végre az idő!

Tudjátok, van az a példázat arról, hogy az optimista és a pesszimista miként látja a félig megtöltött poharat. Hát, én korábban rendszerint csak keseregtem az én félig üres poharam fölött. Újabban viszont egyre inkább úgy érzékelem, hogy az a pohár valójában teli van, még ha egyelőre csak félig is. Ma már nem siránkozom, ha valami rosszul sül el, vagy ha az adott pillanatban nem tökéletes körülöttem minden: inkább előre tekintek, és teljes szívemből remélem, hogy hamarosan minden jobbra fordul. Egy nagyon egyszerű példát hozva: pontosan így érzek most az időjárás kapcsán… 😉

Nincs_tavaszi_depi

 

De a lényeg az, hogy a jelek szerint idén tavasszal nem tört rám semmiféle évszakváltási depresszió. Ami, ha jobban belegondolok, aligha tudható be másnak, mint az orbáncfű-tartalmú klimaxbogyóm áldásos hatásának. Végül is ősz óta szedem, és már a novemberi, addig menetrendszerűnek mondható őszi bedepizésem is teljesen elmaradt. Ez nem csoda, elvégre az orbáncfű természetes antidepresszánsnak számít, amelynek immár tudományos vizsgálatokkal is igazolták az idegrendszerre gyakorolt pozitív hatását. Elősegíti a neuronjaink optimális működését, így aki orbáncfüvet szed, az jó eséllyel érezheti magát kiegyensúlyozottabbnak és derűsebbnek. A klimaxbogyómba sem véletlenül tették bele a Cimicifuga mellé (amely a hőhullámokat és egyéb testi tüneteket enyhíti): az orbáncfű ugyanis képes megregulázni a változókori hangulatingadozásokat is.

Hát igen, nem véletlenül hívták ezt a hasznos gyógynövényt a régiek a „lélek napsugarának”!

Na tessék, és amint ezeket leírtam, máris egy kicsit kisütött odakint a napocska! Higgyétek el, most már tényleg hamarosan itt az igazi a tavasz: én már érzem!! 😊

Képzeljétek, a hétvégén megkeresett egy régi egyetemi csoporttársnőm, Andrea. Egyszer csak rám írt, hogy szeretne velem videócsetelni. El nem tudtam képzelni, mit akarhat ennyi év után, de természetesen nyitott voltam a kommunikációra.

Kiderült, semmiféle „hátsó szándék” nem vezérelte, ha csak az nem, hogy mostanában kicsit egyedül érzi magát, viszont hála a közösségi oldalaknak, ma már egészen távoli ismerősökkel is hipp-hopp fel tudja venni a kapcsolatot, ha éppen ahhoz van kedve.

Emlékszem, annak idején Andrea volt az egyik legcsinosabb lány az évfolyamon. Mindannyian irigyeltük a szép, dús barna haját, a finom bababőrét, no meg a remek alakját. Éppen ezért volt sokkoló élmény, amikor megláttam őt „élőben” felbukkanni a laptopom képernyőjén. Remélem, nem ült ki az arcomra a mélységes megdöbbenés, habár a látvány mit ne mondjak, erősen letaglózott. Andrea egykoron csodás hajkoronája ápolatlan szénakazalnak tűnt, a színe meg leginkább a mákostésztára emlékeztetett, amennyi ősz hajszál virított benne. A sminktelen, öregedő arcból fakó, megfáradt szemek meredtek rám, Andrea álla alatt pedig terjedelmes toka árulkodott arról, hogy minden bizonnyal a szépséges alakja is csupán a múlté.

Természetesen nem kezdtem el ócsárolni Andrea kinézetét, annál azért jobb nevelést kaptam! Helyette udvariasan a hogyléte felől próbáltam érdeklődni. Bevallotta – bár nagyon nem volt mit bevallani, hiszen a homlokára volt írva –, hogy nagyon rossz bőrben van mostanában. Kitalálhattam volna: naná, hogy őt is a klimax viseli meg ennyire. Panaszkodott, hogy képtelen lefogyni, sőt mintha minden fogyókúra éppen az ellenkező hatást tenné rá, mert egyfolytában csak hízik. Kiderült, hogy nagyon megkínozzák szegényt a hőhullámok is, szinte állandóan izzad, éjszakánként pedig csak nehezen tud aludni. Emiatt nappal is folyton feszült, ideges, és minden apróságon képes felhúzni magát. Az utóbbi időben annyira megszaporodtak odahaza a súrlódások és veszekedések, hogy a férjével újabban már külön szobában alszanak. Pedig Andrea, mint ezt nekem őszintén elmondta, pontosan tudja, hogy az ilyesminél szinte semmi nem jelzi jobban egy párkapcsolat halálát…

Szó szót követett, így azt is megtudtam, Andrea hellyel-közzel tisztában van vele, hogy a változókori hormonális változások fektették ennyire két vállra. Csakhogy ő nem szeretne hormonkezelést, ezért úgy döntött, inkább kivárja, amíg véget ér a klimaxos időszak, elvégre annak idején anyáink-nagyanyáink-dédanyáink is kibírták ugyanezeket…

Na, itt már nem tudtam tovább türtőztetni magam, és mint valami marketingszöveget, nekiálltam darálni Andreának, hogy mielőtt teljesen széthullik az élete, mégis csak ki kéne próbálnia azt a klimaxbogyót, amit én is szedek. Elvégre ez egy teljesen hormonmentes növényi gyógyszer, ami két hasznos gyógynövény, a Cimicifuga és az orbáncfű hatóanyagát tartalmazza. A Cimicifuga – magyarul poloskavész – speciális kivonata van benne, amelyről több klinikai vizsgálat is igazolta, hogy hatásosan enyhíti a hőhullámokat és az izzadást. Vagy ha Andrea mégis kételkedne, itt vagyok én, mint élő példa, akinél valóban látványosan ritkultak a kellemetlen klimaxos panaszok, amióta szedem ezt a gyógyszert.

A tablettám másik gyógynövényi komponense, az orbáncfű pedig a lelki eredetű nehézségeken segít úrrá lenni, illetve az alvásra is jó hatással van. Az orbáncfűről tudni kell, hogy pozitívan befolyásolja az agyi neuronjaink működését, ezért a szedésének hála sokkal kiegyensúlyozottabbnak, mondhatni „boldogabbnak” érezheti magát az ember lánya.

Javasoltam tehát Andreának, hogy tegye meg ő is a testének ezt a szívességet, és próbálja ki a klimaxbogyómat. Mert higgye el, ha nem gyötrik éjjel-nappal a változókori tünetek, és végre rendesen ki tudja magát aludni, akkor máris könnyebb lesz belevágnia az esztelen fogyókúrázgatás helyett végre egy normális, átfogó életmódváltásba. Várhatóan több türelme lesz a férjéhez is, és végre jut energiája önmagára. Elvégre csak mert valaki a jelen helyzetben egész nap kénytelen otthon ülni, attól még néha ugyanúgy kisminkelhetni magát – például egy videócsethez egy rég nem látott ismerőssel…! –, mint ahogy nem akkora ördöngösség akár otthon, magunknak befesteni az őszülő hajunkat…!

Andrea eleinte némi meglepődéssel fogadta a tirádáimat, de végül úgy búcsúztunk el egymástól, hogy lediktáltatta velem a gyógyszerem nevét. Mint mondta, feltett szándéka, hogy már másnap beszerzi magának ő is a patikából, ha egyszer úgyis recept nélkül kapható.

Bízom benne, hogy neki is segít majd ez a jó kis klimaxbogyó! Azért meg külön szorítok, hogy a házassága is rendbejöjjön… 😊

Ma nőnap van, és még mindig sokan félreértik ennek az ünnepnek a jelentését. Egyeseknek például meggyőződése, hogy az egészet a virágárusok kedvéért találták ki, hogy március 8-án jól megszedhessék magukat. Bizony, hallottam már olyat, hogy egyes férfiak eme tévhittel takarózva szabotálják, hogy nőnapon felköszöntsék a párjukat – ami felettébb elszomorító. Mások viszont azt hiszik, hogy ez is csak valami „posztszovjet” hagyomány, amit a rendszerváltás után már nincs is miért megtartani – de ez ugyancsak égbekiáltó ostobaság. Mint ahogy az sem igaz, hogy ma mindössze a női nem, a nőnemű állampolgárok világnapját tartanánk. Ennél a nőnap sokkal többről szól.

Én is kaptam ma virágot Tibortól, a pasimtól, és örültem is neki, persze. De amikor szóba került, hogy mit is „ünneplünk” ma, kiderült, hogy neki sincs túl sok fogalma róla.

Ideje hát végre, hogy tiszta vizet öntsünk a pohárba! Először is, a nőnap annyira nem „szovjet” találmány, hogy eredetileg egy amerikai tüntetésre emlékezünk ilyenkor: 1857. március 8-án, New York-ban vonultak utcára a textilparban dolgozó nők, hogy emberibb munkakörülményeket és méltányosabb bért követeljenek maguknak. Később ezt a napot a munkásmozgalmi gyökereknek köszönhetően a „kommunista” országokban kötelezően megünneplendővé tették, ami aztán sokakban tényleg ellenérzéseket szült. Mostanra meg végképp kezdjük elfelejteni, mit is ünneplünk ilyenkor, főleg, hogy az egész egyre inkább csak a virágajándékozásról szól – ami érthető módon szép bevételt jelent a kereskedőknek.

Vegyük át újra: nőnapon tehát nem (csak) „a” nőket ünnepeljük, hanem a női munkaerő méltányos megbecsülését, ami valljuk be, még a fejlettebb országokban sem magától értetődő, mind a mai napig. Elvégre statisztikák igazolják, hogy ugyanazért a munkáért egy férfi sok helyen magasabb fizetést kap, ráadásul számos jól jövedelmező, magas presztízsű pozíció gyakran meg sem nyílik a női munkavállalók előtt.

Nem állítom, hogy férfiak és nők egyformák lennének, hiszen ismerjük el, nemcsak a testünk, hanem még a pszichénk is más, mint a férfiaké. Általában más rugóra jár az agyunk, érzelmesebbek vagyunk, miközben csak mi tudunk gyereket szülni, nekünk keseríti meg az életünket havonta a menzesz, és később minket gyötör meg a klimax is…

Jó, tudom ám, hogy létezik „férfiklimax” is! Node az mit takar? Az életkorába beletörődni képtelen férfit, aki hirtelen fiatal nők után kezd kajtatni, és emiatt akár faképnél is hagyja a maga „öregecskedő” feleségét (aki nyilván éppen ez idő tájt sínylődik leginkább a női, „valódi” klimax miatt!), netán még sportkocsit is vesz magának drága pénzért, hátha az segít neki túlélni a kapuzárási pánikolást…

Na, az ilyen „izgalmas” férfiklimaxszal szemben a női változókort bezzeg mi jellemzi: hőhullám, izzadás, alvászavar, hangulatingadozás, és még tudnék mesélni. (Persze hadd tegyem gyorsan hozzá azt is, hogy amióta a klimaxbogyómat szedem, sokat szelídültek a panaszaim…!)

A lényeg, hogy nem vagyunk egyformák, ez tény. Ugyanakkor meggyőződésem, hogy mindezek a különbségek nem tesznek bennünket, nőket kevesebbé, kevésbé értékessé meg főleg nem. És nagyon-nagyon jó lenne, ha a női esélyegyenlőségre mindig és mindenki odafigyelne, különösképpen a munkaerőpiacon.

Valójában erről szól a nőnap.

Végre itt a március, a meteorológiai tavasz kezdete. Mostantól az időjárás remélhetőleg kegyes lesz hozzánk, már csak azért is, mert a fejembe vettem, hogy balkonkertész leszek!

Az otthoni biokert végül is egyre nagyobb divat, főleg amióta egyre több időt vagyunk kénytelenek itthon, a négy fal között tölteni. Viszont engem nem csak az motivál, hogy lépést tartsak az aktuális trendekkel: amióta életmódváltásban vagyok, igyekszem minél több zöldséget fogyasztani, amihez a friss árut általában a piacról szerzem be – és olykor egészen megdöbbentő árakon! Pedig ha én magam termelném meg akár csak egy részét a zöldségeimnek, máris rengeteget spórolnék. Azt meg különösen vonzónak találom, hogy csak a saját termesztésű zöldség lehet garantáltan „bio”, azaz vegyszermentes.

Vidéki lány vagyok, ezért nem teljesen ismeretlenek előttem a konyhakerti teendők, mégis kapóra jött, hogy mostanra elég sok „szakirodalom” elérhető az interneten a balkonkertészkedés fortélyairól. A hétvégén a megfelelő szakáruházban be is szereztem a javasolt virágládákat, a jó minőségű földet és a szükséges vetőmagokat. Kezdetnek csak salátát és retket vetettem az erkélyre kirakott ládáimba, míg a paradicsom- és paprika-vetőmagjaimat egyelőre a szoba biztonságos melegében kezdtem el hajtatni – majd csak a megerősödött palántákat tervezem a későbbiekben kiültetni a szabadba. Szintén idebent elindítottam egy-egy cserép bazsalikomot és rozmaringot is – ezeket a fűszernövényeket csakis Tibor, a pasim javaslatára ültettem, mivel a „családban” ő a szakács, én ugyanis sajnos (még mindig) nem tanultam meg főzni… Persze ez még változhat! Nem én lennék az első nő, aki a változókorba lépve kezdett el valami újat tanulni – és miért is ne lehetne a főzőcskézés az a „tudomány”, amibe vén(?) fejjel fog bele az ember lánya? Na jó, ez csak egy ötlet, egyelőre jól elvagyok én anélkül is, ez az igazság.

Visszatérve a kertészkedéshez: a balkon-szakirodalomban arról is olvastam, hogy sajnos a kártevők várhatóan meg fognak jelenni az én kiskertemben is. Az egyik legnagyobb ellenségünk a mezei poloska, amely az utóbbi időben inkább már csak a nevében „mezei”, hiszen a nagyvárosi balkonkertekben is ugyanúgy képes a pusztításra.

Ugyanitt arról is írtak, hogy nem ám csak vegyszerrel vehetjük fel a harcot eme kellemetlen rovarok ellen, hanem példádul a narancsszínű bársonyvirág – amit a köznyelv igazságtalanul a lekicsinylő „büdöske” gúnynéven emleget – képes hatékonyan távol tartani a poloskákat. El is határoztam, hogy amint kiültetem a paradicsompalántákat, veszek a ládájukba bársonyvirágot is, amint azt a netes biokert-szakértők is javasolták.

Amint ezeket írom, most hirtelen bevillant, hogy hiszen én eddig is ismertem olyan „virágot”, amelyik a szagával riasztja el a poloskát: elvégre a Cimicifuga gyógynövényt éppen ezért hívják magyarul poloskavésznek! Tudjátok, ennek a speciális kivonatával készül az én „klimaxbogyóm” – mivel a Cimicifuga hasznos hatóanyaga képes csillapítani az olyan klimaxos tüneteket, mint a hőhullámok vagy az izzadás.

Kár, hogy az Észak-Amerika erdeiben őshonos Cimicifuga tudtommal növényként nem kapható a hazai kertészetekben. Meg persze azt sem tudom, elélne-e egyáltalán itt az erkélyemen. Pedig már elábrándoztam, milyen stílusos is lenne egy klimaxos nő balkonkertjében ez a klimaxellenes növény – ami nem mellesleg még a poloskákat is távol tartja…! 😉

Akinek van kutyája, az pontosan tudja, milyen sok aggodalommal jár gazdinak lenni. Az állatok ugyanis nem tudják elmondani, ha valami nincs velük rendben, és emiatt fennáll a veszélye, hogy esetleg későn vesszük észre a bajt. Ezért is járok rendszeresen állatorvoshoz az én Olgámmal. A legutóbb is ott derült ki, hogy enyhén túlsúlyos kezd lenni a drágám, holott egy ilyen aprócska kutyusnál minden deka számít. Azóta többet és hosszabban sétálunk, és el kell ismernem, ez mindkettőnk testsúlyának jót tett.

A múlt héten viszont az ellenkező véglet felé indult el Olga, feltűnt ugyanis, hogy a kiskutyám alig eszik, éppen csak piszkálja az ételt. Ennek eleinte nem tulajdonítottam komolyabb jelentőséget, gondoltam, talán nem éhes igazán, majd legközelebb úgyis „bepótolja”. Csakhogy a következő és az utána következő etetésnél sem változott a helyzet, Olga szinte semmit nem evett. Ennek a fele sem tréfa, gondoltam, és máris felhívtam az állatorvost. Szerencsére azonnal tudott fogadni, és mert éppen ott volt nálam Tibor, a barátom, ezért mindannyian bepattantunk az autójába és meg sem álltunk a rendelőig – ahol hamarosan rendkívül kellemetlen helyzetbe kerültem…

Máris elmesélem, mi történt!

Először is Olga kisasszonyról kiderült, hogy minden valószínűség szerint egyszerűen csak válogatós. A doki első kérdése ugyanis az volt, nem váltottunk-e mostanában tápot. És valóban, nemrég egy sokkal jobb minőségűnek kikiáltott és természetesen jóval borsosabb árú eledelt vettem neki, ami ezek szerint nem felelt meg a hölgy kényes úri ízlésének. Az állatorvos ezért azt javasolta, hogy kezdetben keverjem az új ízt a megszokott régivel, így remélhetőleg hozzá fog szokni a kutyám, és idővel nem utasítja el az eleséget. Ha pedig ez nem válna be, hozzam csak el a maradék tápot, a rendelő ugyanis támogat egy kutyamenhelyet, az ottani rászoruló ebek pedig minden bizonnyal örömmel elfogyasztják majd az adományt.

Ezek után pedig, ha már úgyis ott voltunk, a doki gyorsan meg is vizsgálta Olgát, aki ugyan nem egy hisztis típus, ezúttal mégis rosszul tűrte a törődést. Naná, üres hassal mindenki nehezebben viseli a stresszt…! De a java csak ezután következett: amint a kutyuskám lekerült a vizsgálóasztalról, nem ám hozzám, az imádott gazdájához, hanem egyenesen Tiborhoz rohant oda, és szabályosan felkéredzkedett az ölébe! A doki erre nevetve megjegyezte, hogy látom, maguknál inkább „apás” a kutya… Na, ettől a beszólástól aztán fülig vörösödtem!

Akik követik ezt a blogot, azok tudják, hogy Tiborral mi még csak nem is „járunk”, hanem csupán afféle laza „barátság extrákkal” viszony van köztünk. Erre a doki úgy állít be minket, mintha már egyenesen „apa és anya” lennénk, akiknek a „gyereke” a közös kutyusuk… – tudom, hogy a gyerektelen párok esetében tényleg afféle gyerekpótlék a kutya, na de a mi esetünkben erről végképp nem lehet szó!

Éreztem, hogy csak úgy lángol az arcom, és egyre kínosabbnak találtam a helyzetet. Zavaromban hevesen legyezni kezdtem magamat Olga állatorvosi könyvével. „Hűha, a felesége(!) talán rosszul van…?” – tett rá még egy lapáttal a doki, valóban őszinte aggodalommal fordulva Tiborhoz, aki viszont már láthatóan alig bírta visszatartani nevetést.

Sári kutyája szimulál

„Jaj, semmi bajom, tényleg, ez csak egy szokásos klimaxos hőhullám” – hallottam meg hirtelen a saját hangomat, de amit mondtam, az természetesen az utolsó szóig hazugság volt. Hiszen hol vannak már nekem hőhullámaim, amióta a jó kis klimaxbogyót szedem, ugyan kérem! Csak hát mondanom kellett valamit hirtelen – és ezt sikerült…

Rekordsebességgel hagytuk a hátunk mögött a rendelőt, de csak az autóig bírtuk, ott menthetetlenül kipukkadt belőlünk a nevetés. Alig tudtuk abbahagyni! „Na, szállj be, ANYA…” – nyitotta ki előttem gálánsan a kocsiajtót Tibor, amikor végre lélegzethez jutottam, de innentől naná, hogy megint csak meg akartam fulladni a nevetéstől.

Olga meg csak nézett nagy érdeklődéssel azokkal az okos nagy barna szemeivel, hol az egyikünkre, hol a másikunkra.

Még a végén tényleg összeboronál minket ez a ravasz kis kutya – gondoltam magamban, de persze hangosan ilyesmit nyilván soha nem mondanék ki… 😊

 

Engem tényleg csak meglepni lehet Valentin-napon, ugyanis én az a nő vagyok, akinek ez a nap nem jelent semmit. Mármint tegnapig tényleg nem jelentett semmit – de ne szaladjunk ennyire előre, inkább elmesélem, mi történt!

Cili barátnőm meg van róla győződve, hogy én csak megjátszom a „macsó” nőt, amikor a Valentin-ellenességemet hangoztatom, mert szerinte a szívem mélyén én is vágyom rá, hogy valaki végre megajándékozzon ebből az alkalomból. Pedig ez nem megjátszás, mert tényleg, mireföl ünnepeljem meg a szerelmesek napját, ha nem is vagyok szerelmes?

Jó, persze, van egy barátom, Tibor, de vele már a kezdetek kezdetén megegyeztünk, hogy a kapcsolatunkat legfeljebb laza szeretői viszonynak tekintjük. Nem élünk együtt, nem lógunk álladóan egymás nyakán, csak néha-néha találkozunk, esetleg egyszer-egyszer elmegyünk kettesben ide vagy oda, de ez az egész inkább csak afféle felnőtt „barátság extrákkal” közöttünk – azt hiszem, mostanában ez a trendi kifejezés az ilyesmire. Egy biztos, nem vagyunk „szerelemespár”, amit az is bizonyít, hogy egyikünk sem köteles elszámolni a másiknak arról, hogy mivel, pláne kivel tölti azokat az időket, amikor éppen nem tartózkodunk egy légtérben. Nekem ez különösen fontos, hiszen szabad, független nőnek tartom magam, és szerintem az is maradok most már egész életemben – anyukám nagy bánatára persze, aki talán még mindig nem mondott le róla, hogy egyszer talán én is férjhez megyek végre, mint minden „rendes” lány… 

A lényeg, hogy a Valentin-nap nekem soha nem volt „ünnep” – bár nyilván rám is hatással van a kereskedelemben és a reklámiparban ilyenkor tapasztalható céltudatos árudömping. Nem is bírtam teljesen érzéketlen maradni, ha egyszer az utóbbi hetekben mindenütt, a tévéreklámoktól az óriásplakátokig a finomabbnál finomabb szívdesszertek képeit igyekeztek a retinámba égetni. A Valentin-napi édességek olyan gyakran jöttek szembe, hogy végül még én is „megtörtem”: kitaláltam ugyanis, hogy egyszer az életben ebből az alkalomból igazán meglephetem magam egy kis csokoládéval. A nagy klimaxos életmódváltásom óta végül is szinte teljesen kiiktattam minden édességet az életemből. A Valentin-nap viszont jó ürügy, hogy legalább az évnek ezen az egy napján mégiscsak kényeztessem magamat valami finomsággal. 

Így aztán a hétvégi szokásos bevásárlás során a szupermarket egyik, rózsaszín virágocskákkal meg szalagocskákkal giccsesen teliaggatott polcáról kiválasztottam egy mutatós és nem is olcsó, márkás csokidesszertet – magamnak.

Miután hazaértem, természetesen nem bontottam fel azonnal a finomsággal teli díszdobozt, hanem átmenetileg elhelyeztem a konyhaszekrényemben – jó érzékkel éppen a klimaxbogyóim mellé. Naná, hogy belém hasított a lelkiismeret-furdalás, hiszen az én koromban aligha maradhat büntetlen az édességzabálás, elvégre ötven fölött, ha nem vigyázunk, csak úgy kúsznak felfelé a plusz kilók…! De inkább elhessegettem az ilyen negatív gondolatokat és gyorsan becsuktam a konyhaszekrényt. 

Innentől viszont az események úgy alakultak, hogy immár egyáltalán nem kell aggódnom amiatt, hogy esetleg meghízhatok attól a kis Valentin-napi desszerttől…

Vasárnap délelőtt ugyanis, mit ad isten, teljesen váratlanul csöngettek. És vajon ki állt a küszöbön? Hát Tibor – kezében egy gyönyörűszép Valentin-napi virággal! Igen, a pasi, akivel – tudtommal – nem is vagyunk igazi szerelmespár, ajándékot hozott nekem a szerelemesek ünnepén… Mit mondjak, földbe gyökerezett a lábam! De ugyanakkor nagyon meg is hatódtam, még talán könnyek is szöktek a szemembe – bár nagyon remélem, hogy Tibor ebből semmit nem vett észre…

Lányos zavaromat palástolva megpróbáltam eljátszani, hogy valójában mi sem természetesebb annál, hogy mi ketten „valentinozzunk”, és mintha előre készültem volna erre a pillanatra, odaléptem a konyhaszekrényhez, kinyitottam, és viszontajándékként fájó szívvel, de kedvesen mosolyogva átnyújtottam Tibornak az én gondosan kiválasztott, valóban csak arra a napra tartogatott finom luxusdesszertemet.

Tibor persze úriember, ezért azonnal megkínált a csoki(m)ból, de aztán gondosan visszazárta a díszdoboz fedelét, majd pedig szépen elvitte magával haza az egészet…

Úgyhogy most itt ülök az én csodálatos virágommal, ami valóban gyönyörű, de hát nem lehet megenni. Bár talán jobb is, hogy így alakult a dolog, hiszen tényleg nem kellett volna nekem egy doboz csokit egyedül felfalnom. 

Már csak az nem világos, hogy Tibor hogyan is értette ezt a Valentin-napi virágot. Talán bizony szerelmes belém? És akkor mi most mégis csak „járunk”?! Nyilván nem fogom (nem merem?) tőle megkérdezni… Még csak az kéne! 😊

Korábban írtam már arról, hogy az egészséges táplálkozás, a rendszeres mozgás, illetve a klimaxbogyó(!) szedése mellett mennyire fontos az is, hogy egy nőnek negyvenen túl, pláne ötven fölött, legyenek szabadidős elfoglaltságai. Akinek velem ellentétben még gyerekei is vannak, az főleg tudja, milyen az, amikor a srácok felnőnek és elköltöznek otthonról, és az emberre szinte „rászakad” a rengeteg szabadidő. A szabadságot viszont, akár családos, akár szingli valaki, mindenképpen érdemes kihasználni és hasznosan eltölteni.

Nem árt például, ha az embernek van egy – vagy több! – hobbija: én például korábban gyöngyöt fűztem, de mostanában inkább az ékszerhorgolás kezdett érdekelni. Viszont ez sem tölti ki minden ráérő időmet. Van persze egy kutyusom, Olga (róla szintén írtam már), nyilván vele is sokat foglalkozom, például amióta kiderült, hogy mindketten kissé meghíztunk ezen a télen: azóta sokkal hosszabb sétákat teszünk meg együtt, ráadásul nemcsak itt a környéken. A minap is egy viszonylag távoli parkban jártunk, ahol sikerült megismerkednem egy idősebb nénivel, aki szintén egy kiskutyát sétáltatott.

A hölgy, mint kiderült, konyhás néniként dolgozik egy idősotthonban. Elmesélte, hogy bár mostanában mindannyian panaszkodunk a bezártságra, illetve arra, hogy alig történik valami az életünkben, ám az ilyen otthonokban élőknek még nehezebb a sorsuk. Ők manapság még látogatókat sem fogadhatnak, miközben számos korábbi elfoglaltságuktól is megfosztja őket a jelen helyzet – mesélte a kutyás néni. Régebben például hetente kétszer teljesen önkéntes alapon oktatta egy tanárnő az ott élő időseket angol nyelvre, de újabban már ő sem tud bejárni hozzájuk, a kisöregek pedig emiatt külön szomorkodnak…

Nahát, önkéntesként angoltanítás? Ilyet se hallottam még, gondoltam, miközben máris lelkiismeret-furdalásom lett. Mert ugyan fordítóként dolgozom, viszont megvan az angoltanári diplomám is, mégsem jutott még eszembe soha, hogy kezdjek is végre valami hasznosat ezzel – holott időm lenne rá, bőven…

Szó szót követett: a lényeg, hogy jelentkeztem önkéntes online angoltanárnak az idősotthonba! Már meg is tartottam az első videós órát. A nénik-bácsik rém helyesek voltak, meglepően sokat tudtak már angolból, és már alig várják a következő „találkozásunkat”… 😊

Nagyon klassz volt ez az első angolóra, még úgy is, hogy egy petákot nem fizetett érte senki. Vagy lehet, hogy éppen amiatt volt ennyire jó érzés? A neten találtam egy tanulmányt („Az önkéntesség lélektani hátterének empirikus vizsgálata”), ahol leírják, hogy az önkénteskedés okozta elégedettség-érzés erősíti az immunrendszert, javítja az egészségügyi mutatóinkat, sőt még az életet is meghosszabbíthatja.

Na, ha ezt hamarabb tudtam volna…! 😊

Képzeljétek, a hétvégén FŐZTEM! Én, aki nem is tudok főzni!

Akik követik ezt a blogot, pontosan tudják, hogy a konyhatündérkedés nem tartozik az erősségeim közé. Sőt, az igazság az, hogy én tényleg soha nem tanultam meg főzni. Nem szégyellem egyáltalán, hogy így alakult, bár különösebben büszke sem vagyok rá, hogy már kislányként következetesen ellenálltam minden próbálkozásnak, amikor a szakácstudományt igyekezték a fejembe verni. Anyukám a legegyszerűbb konyhai feladatokra sem tudott befogni, mint amilyen a hagymapucolás vagy a krumplihámozás, és ha néha rám is parancsolt, olyan szenvedő arcot vágtam, hogy egy idő után végleg feladta, hogy valaha is rendes háziasszonyt faraghat belőlem.

Engem cseppet sem zavar, hogy nem a főzőcskézéssel teljesítem be a női princípiumot, főleg mert én igenis hiszek a nemek közti egyenlőségben. Hány olyan pasi van, aki nem tud főzni (se mosni, se vasalni, se takarítani) – ha ők ezt „megtehetik”, akkor én miért ne tehetném?!

Jó ideig nem is hiányzott egyáltalán, hogy nem vagyok egy háziséf, elvégre így sem haltam éhen, hiszen a mai modern világban már nem akkora kunszt megoldani, hogy meleg étel kerüljön az ember asztalára. Az elmúlt ősszel merült fel legelőször probléma ezen a téren, amikor is megkezdtem a klimaxos „életmódváltást”, ami nemcsak abból állt, hogy szedni kezdtem a klassz kis klimaxbogyómat, hanem egyúttal egészségesen is akartam étkezni. De rá kellett döbbennem, hogy mindaddig csak vacak, újrafeldolgozott, adalékanyagokkal teletömött félkész- és készételeket ettem. Szerencsére hamar megtaláltam a megoldást: ma már egy bio-reform konyháról rendelem házhoz az ebédemet.

De hogy mégse menjen minden olajozottan, eljött a karácsony, és a pasim, Tibor bejelentkezett hozzám Szentestére – nos igen, akkor kicsit pánikba estem, hogyan varázsoljak az asztalra ünnepi vacsorát. De végül ez is megoldódott, mert mint kiderült, Tibor hobbija éppen hogy a szakácskodás (na ugye, hogy nincs az megírva sehol, hogy a pasi nem főzhet, csak a nő!), így végül ő volt az, aki mesés karácsonyi fogásokat készített kettőnknek.

Már akkor megbeszéltük, hogy alkalomadtán fog ő még nekem főzni finomságokat…!

Most hétvégén át is jött, és nekiállt zöldbablevest főzni. Csakhogy váratlanul kapott egy telefont, és kiderült, hogy egy jó másfél órára el kell rohannia valamit elintézni. Addigra már Tibor a fagyasztóból előszedett zöldbabot megpárolta egy kis olajon, illetve oda volt készítve a levesbe szánt csirkemell is szépen felkockázva. „Már nincs sok teendő vele, egy kis olajon süsd át a csirkemellet, a babot öntsd fel vízzel, sózd meg, forrald fel, és ha már megpuhult, dobd a levesbe a húst, aztán csak habard be egy kanál liszttel meg egy deci tejföllel!” – hadarta Tibor, miközben villámgyorsan vette a kabátját és már el is viharzott, azzal, hogy hamarosan visszatér.

Én meg ott álltam a félkész levessel, és azt sem tudtam, mihez nyúljak!

Először arra gondoltam, hogy lezárom a gázt, a csirkehúst visszateszem a hűtőbe, és egyszerűen megvárom, amíg a pasim visszaér és szépen befejezi, amit elkezdett. De aztán győzött az egóm, és igenis szembe akartam nézni ezzel a kihívással. Végül is Tibor nem azt mondta, hogy tegyem félre az egészet, hanem azt, hogy fejezzem be egyedül a levesfőzést!

Lázasan próbáltam felidézni az instrukcióit, de hiába emlékeztem minden szavára, nem igazán tudtam, hogyan is fogjak hozzá. Node egy kis problémamegoldásért hadd ne menjek a szomszédba! Vagyis pontosan oda mentem, ugyanis hirtelen (mentő)ötlettől vezérelve, felhívtam Cili barátnőmet, akinek bezzeg a kisujjában van a konyhaművészet. A telefon kameráját a tűzhelyre irányítva letámasztottam készüléket, és Cili felügyelete alatt, az ő útmutatásai alapján sikeresen megfőztem a levest!

Olyan büszke voltam magamra! Lehet, hogy ha rászánnám magam, még meg is tudnék tanulni főzni, még így „vénségemre” is?

A kutyámról még alig meséltem! Olgának hívják, kistestű zsebcirkáló. Elmúlt már 7 éves, de nemrég találtam az interneten egy „kutyakalkulátort”, ami kiszámolta nekem, hogy emberi életévekben ez közel 50 évnek felel meg – vagyis elmondhatom, hogy mi ketten csaknem egyidősek vagyunk!

Azt gondolom tudjátok, hogy nem csak az emberek esetében kell az életkor előrehaladtával egyre jobban odafigyelni az egészségre. Ahogyan én is eljárok az ajánlott szűrővizsgálatokra, többek között nőgyógyászati szűrésre és mammográfiára (ugye ti sem feledkeztek meg ezekről?!), ugyanúgy Olgát is rendszeresen megmutatom az állatorvosnak. A legutóbb éppen a múlt héten jártunk a rendelőben.

Nem mondom, hogy Olga repesve várná ezeket az alkalmakat, de ő tényleg nagyon fegyelmezett kutyus, és még soha nem vágott le műsort amiatt, mert meglátott egy fehér köpenyt. Ezúttal is beleegyezőleg tűrte, hogy a doki megnyomkodja a hasát és éppen csak egy picit nyüszögött, miközben a fogaira is vetettek egy pillantást. Már kezdtem megnyugodni, hogy szokás szerint semmi komolyabb változás nem történt az én hűséges négylábúm állapotában, amikor a testsúlymérésre került a sor.

Kiderült, hogy Olga a legutóbbi mázsálásához képest fél kilóval többet nyom – ami egy ilyen kicsi kutyus esetében igencsak jelentős testsúlynövekedés!

A szívemhez kaptam, mert tudom, mennyire káros, ha egy kutya elhízik, pláne Olga korában, hiszen az állatok is idővel hajlamosabbak lehetnek például a cukorbetegségre. Nyomban lelkiismeret-furdalásom is lett, amiért nekem addig fel sem tűnt, hogy ennyit felszedett az én kicsikém. Az állatorvos viszont azt mondta, kár szabadkozni, télen előfordul az ilyesmi, ha kevesebbet mozog a kutya, aminek általában az a fő oka, hogy a hidegben a gazdinak is kevésbé van érkezése hosszasan kint sétálni. Nem csoda, tette hozzá még a doki, hogy ilyentájt az emberek is könnyebben szednek fel egy kis téli „medvehájat” – és miközben ezt mondta, jelentőségteljesen nézett rám!

Micsoda?! Ezek szerint engem gyanúsít, hogy ellustultam volna, és Olga miattam kezdene elhízni? Engem, akinek soha semmi gondja nem szokott lenni a testsúlyával? Ugyan kérem!

Hangosan nem mondtam persze semmit, de attól még vérig sértődtem! Hazaérve pedig első dolgom volt előszedni az ágyam alól az ott porosodó személymérleget. Nagy magbiztossággal álltam rá… hogy aztán kis híján leszédüljek róla!!

Kiderült, hogy én is híztam vagy három kilót!! Te jó ég, hát hogy nem vettem én ezt észre? – morfondíroztam. Nyilván, mert itthonról dolgozom, és a lezser házi cuccaim továbbra is gond nélkül rám jöttek, mint ahogy a kutyasétáltatáshoz is mindig kényelmes, sportos darabokat szoktam felvenni. Puszta kíváncsiságból elővettem tehát a kedvenc sztreccs farmeromat, és mit ad isten: alig jött fel rám!

Téli kilók

Ekkor mélyen magamba néztem végre, és el kellett ismernem, hogy a dokinak igaza volt. Bár mindennap kétszer le szoktam vinni Olgát, ebben a hideg és sötét télben tényleg előnyben részesítettem a rövidebb sétákat, mintsem a régi, nagyobb kirándulásainkat, amelyek során akár távolabb eső parkokig is hajlandó voltam elkutyagolni Olga kedvéért.

Hát akkor ideje ezen változtatnunk! Mostanában már amúgy is kezdem érezni, hogy ismét hosszabbodnak a nappalok, és talán emiatt megint több kedvem is van kint lenni a szabad levegőn. A téli depinek amúgy is az egyik legjobb ellenszere, ha az ember újra aktivizálja magát. Továbbá el ne felejtsem megemlíteni az orbáncfüvet, amely ugyancsak egy természetes antidepresszáns, és a rendszeresen szedett klimaxbogyómban ugyebár szintén van orbáncfű!

Most viszont befejezem, mert Olgához órát lehetne igazítani: tudja, hogy itt a délutáni sétánk ideje és már hozza is nekem a pórázt, hogy induljunk el végre. Ígérem, hosszú séta lesz! ?

A hétvégén, képzeljétek el, váratlanul kiborítottak a hormonjaim! Nagyon kikészültem, sírógörcsöm is volt, és teljesen a padlóra kerültem – méghozzá szó szerint…! De kezdem az elején.

Akik követik ezt a blogot, azok tudják, hogy modern nőnek tartom magam, ezért egyáltalán nem értek egyet azokkal, akik váltig állítják, hogy a nőnek a konyhában a helye, a fizikai munka meg csakis a férfiak dolga. Szerintem ostobaság előre leosztani a szerepeket, én például már nem egyszer raktam össze lapra szerelt bútort egyedül, illetve ciki vagy sem, főzni meg egyáltalán nem is tudok. (Karácsonykor olvashattátok, hogy az ünnepi vacsorát is a barátom, Tibor főzte meg, sőt még a konyhát is gyönyörűen rendbe tudta tenni maga után! ?)

Történ viszont, hogy tönkrement a fürdőszobámban a csap, és mivel amúgy is elég viharvert volt már, úgy döntöttem, kicserélem az egészet. Vettem tehát egy új kádcsaptelepet, majd megtekintettem a vonatkozó internetes barkácsvideót, hogy megelégedéssel nyugtázzam, egy csapcsere egyáltalán nem ördöngösség. Természetesen le kell zárni a vizet, de ezen kívül mindössze egy franciakulcsra van szükség, az meg nekem eleve van idehaza. Óriási magabiztossággal nekiálltam tehát a csapcserének.

A videón persze minden szépen és olajozottan működött, ám valóságban a hollander, amit ki kellett volna lazítanom, egy tapodtat sem moccant. Teljesen be volt ragadva, én pedig hiába erőlködtem a franciakulccsal, fél lábbal a fürdőkádban állva, kicsavart pózban és hétrét görnyedve. Mindenesetre addig szerencsétlenkedtem, amíg a sikerült a csupasz bokámra ejtenem a súlyos és persze kőkemény, fém franciakulcsot. Képzelhetitek: a bokacsontomra mért hatalmas ütéstől akkora fájdalom hasított belém, hogy attól szabályosan csillagokat láttam.

Utána már csak arra emlékszem, hogy hogy ott ülök félig jógaülésben a fürdőszoba kövén, babusgatom az ölemben a fájó lábamat, a könnyeim pedig úgy hullanak, mint a záporeső.

Szabályos sírógörcs tört rám, csak úgy kapkodtam a levegő után és már attól féltem, hogy soha nem fogom tudni abbahagyni a panaszos zokogást.

Sírtam, mert fájt az ütés helye a bokámon. De sírtam a tehetetlen düh miatt is, amiért még egy nyomorult csapot sem vagyok képes egyedül kicserélni. És még az is belém hasított, hogy mindez azért történt, mert én mint megrögzött szingli, teljesen egyedül élek, így persze hogy nincs itt velem soha senki, aki segítene például csapot szerelni…

Később persze sikerült megnyugodnom. Konstatáltam, hogy annyira azért nem fájt az ütés, hogy szabályos hisztit vágjak le miatta, mint ahogy a sikertelenségem sem okozhatott akkora frusztrációt, hogy az indokolttá tegyen egy ilyen mértékű kiborulást.

Teljesen egyértelmű, hogy semmi más nem történt, mint hogy a hormonjaim szórakoztak velem egy nagyot. A klimax idején végül is előfordulnak érzelmi hullámvölgyek. Nyilván ezt történt velem is. Szó nincs tehát arról, hogy minden áron társra lenne szükségem. Önálló vagyok, független vagyok, méghozzá azért, mert én így döntöttem, és mert nekem így a legjobb!

Úgyhogy feltápászkodtam és felhívtam Tibort, aki ezek után játszi könnyedséggel kicserélte a csapot helyettem. És mert késő este volt már, nem is ment haza aznap, hanem itt aludt nálam.

Be kell ismernem, cseppet sem bántam, hogy egy ilyen zaklatott nap után volt kihez hozzábújnom éjszaka.

De nyilván ez is a hormonok játéka csupán, semmi több!!

Mesélek most egy kicsit a hőhullámaimról! Mert azért „ők” továbbra is itt vannak velem (sajnos), még ha jóval ritkábban csapnak is le rám, mint mondjuk nyáron, amikor még nem szedtem a klimaxbogyómat.

És persze amikor elkezdtem szedni, el kellett telnie pár hétnek, mire érezni kezdtem a javulást. A növényi gyógyszerek terápiás hatása ugyanis fokozatosan alakul ki, nem egy csapásra. Mostanra viszont nemcsak hogy ritkábban jelennek meg az életemben a hőhullámok, hanem egészen meg is szelídültek, és már egyáltalán nem fektetnek két vállra.

Azóta saját, személyes változókori időszámításom lett, ami két részből áll: ez a „klimaxbogyó előtt” és a „klimaxbogyó után”. Összehasonlításképp elmesélem, milyen élményeket okoztak nekem a hőhullámok a bogyótlan időkben, illetve most, hogy szedem a gyógyszert.

Korábban egy-egy jóféle(?) hőhullám előtt rendszerint elkezdtem borzongani, azaz fázni, még a legnagyobb nyári hőség kellős közepén is. Egy idő után ebből már tudtam, hogy hamarosan bekövetkezik az, amit nagyon nem szeretnék… De mire felocsúdtam, már el is öntött a forróság, és a hónom alól meg a hajam tövéből csak úgy ömlött az izzadság. Roppant kínos helyzetekbe tudtam kerülni emiatt, főleg amikor fényes nappal és mások szeme láttára tört rám egy-egy ilyen hőségroham. Az arcom kipirult, fénylett a verejtéktől, kapkodtam a levegő után és kénytelen voltam a kezem ügyébe eső első tárggyal nekiállni legyezni magam, nehogy elájuljak. Egyszer például az egyik megrendelő kezéből téptem ki egy iratköteget erre a célra…

A nyilvános leizzadásoknál az otthoni magányomban rám törő banyaláz sem volt könnyebb: megtörtént, hogy még az ágyneműt is át kellett húznom az éjszaka kellős közepén, annyira átizzadtam. Egy-egy ilyen éjszakai intermezzo után gyakran az álom is végleg kiment a szememből, és onnantól éberen forgolódtam az ágyamban hajnalig. Rémes volt, elhihetitek!

No és hol tartok most, hogy szedem a klimaxbogyót? Ha hiszitek, ha nem, már a napját sem tudom, mikor vert le a víz utoljára. Néha gyanús, hogy mintha a kelleténél feljebb lenne csavarva a fűtés a lakásban, ám amikor rádöbbenek, hogy de hiszen jéghidegek a radiátorok, olyankor nyugtázom magamban, hogy aha, ezek szerint megint volt egy kis(!) hőhullámom. De az is annyira enyhe, hogy rajtam kívül senki nem is vette volna észre. Éjszakánként is előfordul néha-néha, hogy felébredek, mert melegem van – de „profi” klimaxosként már nem gondolom, hogy a fűtést állíthattam be rosszul, hanem egyszerűen csak kitakaródzom, és máris visszaalszom: a klimaxbogyóm egyik komponense ugyanis az orbáncfű, ami jó hatással van az alvásra. Ha meg mindezek után amiatt riadok fel, hogy fázom, olyankor gyorsan bebújok megint a takaróm alá, és már alszom is tovább!

Hőhullám-Remfemin

A lényeg, hogy a hőhullámaim egészen elviselhetővé szelídültek, és így már könnyen együtt tudok élni velük. Nyilván akadnak olyanok, akik ettől még elégedetlenül húzzák a szájukat, hogy szép kis klimaxbogyó, hát nem is képes teljesen és nyomtalanul eltüntetni a hőhőhullámokat. Én viszont pontosan tudom, hogy ha arra vágynék, hogy minden klimaxos tünetem megszűnjön, arra legfeljebb a hiányzó hormonjaim mesterséges visszapótlásával lenne mód. Csakhogy én nem akarok hormonterápiát: egyrészt mert a családomban előfordult már felmenő ágon mellrák, másrészt amúgy sincs nagy kedvem hormonokkal tömni magamat. A klimaxot természetes folyamatnak tekintem, amin előbb vagy utóbb minden nőnek át kell esnie. A hőhullámoktól persze én sem akarok szenvedni, de a mostani helyzetemet nem is nevezném szenvedésnek – hála a klimaxbogyóban lévő Cimicifugának (a „poloskavész” elnevezés nekem nem igazán tetszik, bár magyarul tényleg így hívják), amit már az észak-amerikai indiánok is sikeresen alkalmaztak a női bajokra. Sőt, több klinikai kísérlet is igazolja, hogy a poloskavész speciális kivonata hatásosan képes enyhíteni a hőhullámokat és a fokozott izzadást. Ugyanezt támasztja alá a saját magamon végzett „kísérlet” is, azaz a poloskavészt (valamint orbáncfüvet) tartalmazó klimaxbogyó folyamatos szedése! ?

Innen is üzenem tehát minden klimaxos nőnek, akit gyötörnek a hőhullámok, hogy bátran adjon a testének egy esélyt, és ne féljen kipróbálni a „klimaxbogyót”!

Mindenki tudja, hogy az újévi fogadalmak csak arra jók, hogy ne tartsuk be őket. Bár eleinte mindenki lelkesen sportol és diétázik – „békeidőben” mindig januárban fogy a legtöbb kondibérlet, ezt bármelyik edzőteremtulaj megerősítheti! –, hogy aztán a bikiniszezon előtt megint lehessen pánikolni, hogy jaj, le kéne fogynom, meg kéne izmosodnom, és így tovább.

Még szerencse, hogy nekem amúgy sincs különösebb gondom a súlyommal, valamint már egy ideje rendszeresen tornázom online – már csak a derékfájás kivédése végett is –, sőt a kutyámnak köszönhetően napi két kiadós séta is része az életemnek. De nemcsak ezért nem kezdek Újév alkalmából (sem) fogadkozásokba.

Az egészségtudatos életmódba – étkezés, mozgás – végül is már tavaly belefogtam, most legfeljebb azt tudnám megfogadni, hogy nem hagyok fel vele. De miért tenném, hiszen egyre jobban érzem magam a bőrömben, mint ahogy lélekben is kiegyensúlyozottabb vagyok, mint valaha (hála többek között az orbáncfüves klimaxbogyónak! ?)

Mégis, mit fogadhatnék meg hirtelen? Hogy ezután sem állok neki főzni? Vagy hogy idén sem megyek férjhez? Na jó, ezek túl könnyű fogadalmak lennének, elvégre garantáltan nem tennék keresztbe egyetlen szalmaszálat sem a beteljesülésükért, sem annak ellenkezőjéért.

Vágyaim persze vannak nekem is, például szeretném az idén jóval többször látni a szüleimet és a barátaimat, mint az elmúlt évben. Meg végre újra eljárni színházba, moziba, kiállításokra… No meg utazni, sőt világot látni!

De nyilván nem is rajtam fog múlni, hogy ez így legyen.

Biztos kíváncsiak vagyok, hogyan telt a karácsonyunk Tiborral…!

Azoknak a kedvéért, akik esetleg nem olvasták az előzményeket, gyorsan összefoglalom: idén ugyebár nem tudtam hazautazni anyukámékhoz, és mint kiderült, a pasim is hasonló cipőben járt. Ezért úgy döntöttünk, hogy rendhagyó módon kettesben töltjük a szentestét. Igen, rendhagyó módon, hiszen a karácsony mégis egy családi ünnep, köztünk pedig éppen csak laza, baráti-szeretői viszony van… De amint beleegyeztem a közös karácsonyozásba (természetesen nálam, az én lakásomban), rádöbbentem, hogy mivel egyáltalán nem tudok főzni, igencsak bajban leszek az ünnepi vacsorát illetően…

Azóta kiderült, hogy teljesen fölöslegesen pánikoltam, mert a pasim jó előre bejelentette, hogy természetesen ő készíti el a karácsonyi vacsorát. Tibor ugyanis tud és imád is főzni. Sőt, mint megtudtam, nemrég egy szakácstanfolyamot is elvégzett, csak úgy, a saját gyönyörűségére. Nahát, csodálkoztam, a főzést iskolában is meg lehet tanulni? Talán nekem is be kéne egyszer iratkoznom egy ilyen kurzusra, ha már lázadó kamaszlány koromban csakazértis megtagadtam, hogy eltanuljam a konyhaművészet rejtelmeit… ☹

Mindenesetre ez a karácsonyeste igazolta, hogy egyáltalán nem kell mindig és mindenütt megfelelni a társadalmi elvárásoknak: hiszen hol van az megírva, hogy kizárólag a nő főzhet vagy takaríthat? Mert mondanom sem kell, hogy Tibor nemcsak az ünnepi menüt állította össze és tálalta fel tökéletesen, hanem teljes természetességgel, szó nélkül és gyönyörűen rendbetette maga után a konyhát is!

Hát így telt nálunk a karácsony. A következő felvonás pedig a Szilveszter lesz, amikor – talán már ki is találtátok –, megint csak Tiborral leszünk kettesben. Pontosabban megígérte, hogy aznap majd „elvisz magával” egy nagyobb társaságba, mármint az online térben, mert ma már ilyen internetes alkalmazások is léteznek. Kíváncsi leszek, milyen lesz így „bulizni”!

De addig is igyekszem végiggondolni ezt az idei évet, amely szerintem mindannyiunk számára örökre emlékezetes marad. 2020-at soha nem lehet kitörölni a tudatunkból, még ha sokan legszívesebben el is felejtenék az egészet…

Én mégis úgy gondolom, hogy az egész világot sújtó sok-sok szomorúság és nehézség ellenére meg kell látnunk a szépet is ebben az esztendőben. Számomra sok-sok változást hozott ez az év, és a változás ugyebár soha nem könnyű. Kiváló példa erre a „változókor”, amely szintén nem éppen örömutazás, ráadásul nem is csak egy éven át tart, hanem általában hosszabban elhúzódik. Mindenesetre szívből örülök már annak is, hogy „túléltem” belőle újabb egy évet! A nyaram például rémes volt, annyira kínoztak a hőhullámok – mivel akkor még nem voltam hajlandó beszedni a jó kis „klimaxbogyót”, ami nélkül ma már nem is tudom, mihez kezdenék… ?

Ezt a blogot is ebben az évben kezdtem el írni. Nem is olyan régen fogtam bele, de máris érzem a pozitív hatását. A napok kevésbé folynak össze, hétfőtől hétfőig, blogbejegyzéstől blogbejegyzésig immár vissza tudom követni, mi minden történt velem. Cili barátnőmnek (ebben is) igaza volt, amikor azt magyarázta, hogy a rendszeres blogolás segíteni fog nekem, hogy tudatosabban éljem az életemet.

Hiszen elkezdtem rendszeresen tornázni, odafigyelek az egészséges étkezésre, találtam magamnak egy új hobbit (elkezdtem ékszereket horgolni!)… Vagy mint fentebb is írtam, immár rendszeresen, naponta szedem a „klimaxbogyót”, aminek köszönhetően a klimaxos tüneteim végre csillapodni kezdtek. És mert szinte biztos, hogy 2021-ben a mostaninál mindenképpen jobb évünk lesz, hát állok elébe!

Tiszta szívemből kívánok boldog új évet mindenkinek! ❤

Lassan már én is meglepődök magamon, amiért ennyire derűsen tudom várni a karácsonyt. Pedig az idén távol leszek a családomtól, hiszen ezúttal sem a testvéreim, sem én nem fogunk hazautazni anyukámékhoz. Nem volt könnyű ezt elhatároznunk, de megnyugtat a tudat, hogy felelős döntést hoztunk. Hiszen a szüleink már nem fiatalok, és most az ő egészségükre kell a legjobban vigyáznunk. Szenteste természetesen online körkapcsolást tartunk majd, így anyuéknak mégsem kell teljesen lemondaniuk a társaságunkról.

Amiatt, hogy az idén nem tölthetem a családommal az ünnepeket, csak egy egészen picit pityeregtem, és azt hiszem, ez leginkább a klimaxbogyóm érdeme. Ebben a növényi gyógyszerben ugyanis az orbáncfű hatóanyaga található, amely egyfajta természetes antidepresszáns. Utánanéztem az interneten, így tudtam meg, hogy immár tudományosan is igazolt tény, hogy az orbáncfű jótékonyan hat az idegsejtekre, így a fogyasztása révén kiegyensúlyozottabbak, nyugodtabbak lehetünk, mert képesek vagyunk tárgyilagosan, higgadtan szemlélni a világot.

Egyébként túl sokáig nem is tudtam belehergelni magamat a „magányos karácsony” okozta szívszaggató érzésekbe. Ugyanis a pasim (Tibor, akiről a legutóbb már írtam), miután megtudta, hogy itthon maradok, azonnal bejelentkezett hozzám az ünnepekre. Mint kiderült, hasonló okokból ő is kénytelen az idén távol maradni a szülei házától.

Ezzel együtt eléggé meglepett a közös karácsonyozás ötlete! A legutóbbi bejegyzésemben olvashattátok, hogy Tiborral mi nem vagyunk az a sülve-főve együtt lévő szerelmespár, köztünk tényleg csak afféle laza, baráti-szeretői a viszony.  És ennek ellenére most mégis közli, hogy velem, kettesben szeretné tölteni ezt a köztudomásúlag meghitt, bensőséges, mondhatni családi ünnepet…!  Szóval meglepődtem, sőt talán meg is hatódtam egy kicsit, úgyhogy természetesen igent mondtam az ajánlatra.

Rólam tudni kell, hogy soha nem szoktam klasszikus „karácsonyi” nagytakarítást rendezni, egyrészt mert a hátam közepére nem hiányzik semmiféle extra házimunka, másrészt meg minek a felhajtás, ha úgysem töltöm soha idehaza az ünnepeket. A hétvégén viszont azon kaptam magam, hogy ellenállhatatlan vágyat érzek az ablaktisztításra. Mert mégis, hát micsoda dolog az, hogy a fény ünnepének is nevezett karácsony alkalmából be sem tud jönni a fény az ablakon, mert már annyira koszos az üveg?! Olyannyira belelendültem a takarításba, hogy egy füst alatt alaposan kisuvickoltam a konyhát és a fürdőszobát is – mondjuk rájuk is fért már…

Aztán hirtelen rádöbbentem, hogy te jó ég, én tényleg képes vagyok egy pasi miatt nekiállni nagytakarítani? Be kellett ismernem, hogy bizony, pontosan ezt történt!

Sőt, még az is az eszembe villant, hogy atyavilág, és mi lesz a karácsonyi vacsorával? Hiszen én nem is tudok főzni! Az összes gasztronómiai tudományom kimerül a salátakészítésben… Node mégsem tálalhatok fel Tibornak ünnepi lakomaként egy nagy tányér ropogós nyúltápot! A másik specialitásom meg a mirelit kaja, de azt meg aztán tényleg vérciki lenne karácsonyi menüként felvonultatni.

Mégis, mit főzzek szentestére, amihez nem kell tudni főzni? Segítsetek!!!

Ígértem legutóbb, hogy írok végre a pasimról. Mint említettem, Tibornak hívják, és lehet, hogy most sokan csodálkozni fogtok, de mi valójában nem „járunk”, hanem – én így szoktam mondani – csak „szeretők” vagyunk. Ami annyit tesz, hogy azon túl, hogy nem élünk együtt, még csak nem is lógunk állandóan egymás nyakán. Természetesen néha-néha csinálunk azért közös programokat is, de attól még nem vagyunk kötelesek beszámolni a másiknak minden egyes külön töltött percről.

Az én életfilozófiám szerint ugyanis egy nőnek ne az legyen a legfőbb életcélja, hogy minden áron férjhez menjen, vagy hogy a nap 24 órájában kerülgetnie kelljen otthon egy pasast, akire főzhet-moshat, és aki után állandóan pakolhat meg takaríthat. Szerintem a mi korunkban már pontosan elég mind a két fél számára, ha csak a kellemes perceket töltjük együtt.

Cili barátnőm persze meg van róla győződve, hogy én biztosan túl sok Szex és New York-ot nézhettem, mivel abban a sorozatban is van egy hasonlóképpen gondolkodó karakter, és szerinte én ehhez a Samanthához próbálok csak hasonítani. Nem mondom, megnéztem pár részt, és igaz ami igaz, tényleg csípem azt a nőt! ?

Sári emancipált

Abban meg biztos vagyok, hogy Tibornak is így tökéletes a viszonyunk. Nyilván ő sem kíváncsi az én reggeli szájszagomra, az éjszakai hőhullámaimra (mondjuk olyanom már régen volt, hála a klimaxbogyónak), vagy a hisztisebb napjaimra. Amúgy sem lennék senki számára ideális házianyu, hiszen még főzni sem tudok, a házimunkát meg elvégzem ugyan, de attól még nem fűlik hozzá különösebben a fogam.

A „házastársi teendők” közül engem egyedül a szex érdekel – már elnézést, hogy ezt ilyen őszintén leírom, de ha egyszer ez az igazság. Hiszem és vallom, hogy a testi szerelemnek nincs felső korhatára, ráadásul a korunkbéli nőknek egyáltalán nem lenne szabad „leszokniuk” az együttlétekről, mert a rendszeres és kielégítő házasélet (milyen vicces szó!) megvédhet például a klimax idején gyakran kialakuló hüvelyszárazságtól is.

Na jó, ez nyilván nem ennyire egyszerű, mert azért természetesen én is olyan partnerrel érzem jól magam, aki értelmes, intelligens – Tibor ilyen! –, akivel jókat lehet beszélgetni, vagy csak úgy együtt lenni vele…

De a függetlenségemet hadd ne adjam fel emiatt!

Minden évben meglepjük egymást Cilivel Mikulásra. Valójában évről évre versenyzünk egymással, hogy melyikünk tud eredetibb ajándékot kieszelni a másik számára.

Cili tavaly ilyenkor már bőszen írta a blogját, így vissza tudtam keresni, mit is írt erről a napról. Ott áll fehéren feketén: egy kifejezetten „klimaxos” mikuláscsomagot kaptam tőle, benne mindenféle alakbarát finomsággal, mint cukormentes édesség, mogyoró és narancs. Sőt, akkor kaptam tőle ajándékba az első doboz klimaxbogyót is, amit ugyancsak elhelyezett a nekem szánt csomagba – amit ahelyett, hogy beszedtem volna, egyszerűen elraktam a gyógyszeres szekrénykémbe, hogy aztán majdnem egy évig elő se vegyem…

Mekkora butaság volt ez tőlem! Még csak pár hete kezdtem el szedni a bogyót, de már érzem a pozitív hatásait. Cilinek igaza volt, hiszen nem azonnal, egyik napról a másikra következett be a változás, hanem csak 2-3 hét elteltével, és akkor is fokozatosan. Ami nem csoda, hiszen ez a növényi gyógyszerek, azaz a fitoterápia jellegzetessége. Mostanra viszont már észrevehetően ritkábban legyintenek meg a hőhullámok, és a gyógyszer orbáncfűartalmának hála az idegeimet is sokkal kisimultabbnak érzem. Tavaly ilyenkor már-már maga alá gyűrt az őszi-téli depresszió, idén viszont én tartom a lelket még a tőlem távol élő családtagjaimban is.

No de térjünk vissza a Cilinek szánt idei Mikulás-ajándékomhoz. Csomagot innentől nem akartam készíteni neki, ha egyszer én is azt kaptam tőle legutóbb. De akkor mégis, mit adhatnék neki, amivel én is kicsit utalhatnék nála a klimaxra…? – töprengtem. Aztán egyszer csak beugrott egy ötlet!

Nemrég elektromos zárlat volt nálam, csak úgy füstölt a kapcsolótábla. Szerencsére éppen itthon voltam és még idejében lecsaptam minden biztosítékot, így nem történt nagyobb baj, azaz megúsztam, hogy kigyulladjon az egész lakás. Viszont Tibor, a barátom (róla még nem is írtam, de majd fogok, ígérem) azonnal beszerzett számomra egy kis méretű konyhai tűzoltó készüléket. Csakhogy nekem volt már ilyenem itthon, így onnantól fogva két csinos, piros masina sorakozott a konyhapulton. Úgy döntöttem, az egyiket Cilinek ajándékozom. Végül is mindenkinek hasznos egy ilyen készülék otthon!

A gépet természetesen felöltöztettem Mikulásnak: saját kezűleg horgoltam neki sapkát és szép fehér szakállat, ragasztottam neki gombszemeket, sőt aprócska zsákot is kapott, benne egy kis cukormentes csokival. A mellékelt ajándékkártyára pedig gyöngybetűkkel rápingáltam: „Hőhullámok és egyéb okok miatti tüzek oltására.”

Na, szerintetek mit szólt Cili az ajándékhoz? Elárulhatom: a hasát fogta a nevetéstől!

Nekem nincs gyerekem, viszont van egy kutyám. Az anyukák azt szokták mindig mondogatni, hogy ők „nem engedhetik meg maguknak”, hogy lebetegedjenek, elvégre a gyereket mindenképpen el kell látniuk. Tudom, nem ugyanaz a kettő, de egy kutyus mellett sem nagyon lehet gyengélkedni, legalábbis ha valaki egyedülálló, mint például én. Ha esik, ha fúj, az állatot naponta legalább kétszer le kell vinnem sétálni.

De a múlt héten mégis kis híján lerobbantam. Egyik reggel azt hittem, fel sem bírok kelni, annyira fájt a hátam! Pontosan tudtam, mi a bajom: a sok ülőmunka miatt megint előjött a régi gerincproblémám. Valójában tornáznom kéne minden nap, de miután már olyan régen nem volt semmi panaszom, egyáltalán nem foglalkoztam ilyesmivel. Sőt, amikor Cili nyaggatott, hogy eddzek vele együtt én is online, mindig azzal hárítottam, hogy mozgok én eleget, amikor naponta kétszer futkosok Olgával a parkban. Mondhatni a kutyuskám volt eddig az én „személyi edzőm”!

Csakhogy ezek szerint ez édeskevés… Azon a rémes reggelen végül megcsináltam pár nyújtást, ami szerencsére segített annyira, hogy nagy nehezen le tudtam vánszorogni a kutyafuttatóig.

De éreztem, ez sokáig nem mehet így tovább. A jelenleginél több mozgásra van szükségem. Sőt kifejezetten valami olyasmire, ami a hátamat is karban tartja. Felhívtam hát egy korábbi ügyfelemet, Krisztát, akiről tudtam, hogy edző, mivel az angol nyelvű honlapjára nemrég én készítettem pár fordítást. A lány szívből örült, amiért őt kerestem meg a problémámmal.

Őszintén bevallottam neki, hogy egy lusta dög vagyok, aki egyszerűen képtelen rávenni magát, hogy nekiálljon mozogni, pláne otthon, egyedül. Vigasztalt, hogy ne aggódjak, sokan vannak ezzel így, ezért ő is rendszeresen tart online tornaórákat a hozzám hasonló „home office-áldozatoknak” (ő így nevezte el a magunkfajta hátfájósokat).

Sári edz

Sári edz

Persze ne gondoljak ám komoly izomépítésre, inkább csak afféle „gyógytornára”, ami átmozgatja az ember minden tagját, mondjuk hetente háromszor. Hát nekem pontosan erre van szükségem! – villanyozódtam fel. Ez a rendszer remélhetőleg megoldás lesz a lustaságomra is. Hiszen onnantól, hogy megbeszélt időpontokban ott kell „lennem” az órákon, tudván, hogy egy edző csak rám vár a videós vonal másik végén, akkor már nyilván lesz bennem annyi tisztesség, hogy nem fogom csak úgy elhalogatni a rendszeres testmozgást… Úgyhogy le is fixáltuk ez első pár alkalmat Krisztával, és megegyeztünk, ezentúl rendszeresen fogok edzeni „nála”. Eleinte személyre szabott gerinctornát állít össze nekem, majd miután megerősítettem kicsit az alsó hátizmaimat, jöhet minden egyéb!

Már egy ideje rájöttem, hogy sokkal több gyümölcsöt kellene ennem, főleg most, hogy a nyakamon a tél, amikor különösen időszerű lenne megtámogatnom a szervezetemet vitaminokkal. Volt is szó róla korábban, hogy egyszer majd elkísérem Cilit a piacra, és majd ő megmutatja, hol és mit érdemes beszereznem. A múlt szombaton végre tényleg felkerekedtünk és együtt vágtunk neki a piaci portyának.

Borvidékről származom, ezért kedvtelve nézegettem a szebbnél szebb szőlőfürtöket, de Cili éppen hogy rá nem csapott a kezemre, amikor szedni próbáltam az egyik standról. Szerinte ugyanis a szőlőben túl sok a cukor, egy klimaxos nőnek pedig kétszer is meg kell gondolnia, bevihet-e cukrot a szervezetébe. Ezen kicsit összevitatkoztunk Cilivel, de végül mégis csak kikönyörögtem egy kisebb fürtöt a „savanyúbb” fajtából, hiszen egyrészt nekem tényleg alig van gondom a súlyommal, másrészt meg nem hiszem el, hogy tényleg mindent meg kellene vonnom magamtól, csak azért, mert változókorú vagyok. Végül Cili is elismerte, hogy valóban nem kell aszkétáknak lennünk, bár attól még tanácsos mértékkel fogyasztanunk az efféle „veszélyesebb” élelmiszereket. Ezzel egyet is értettem.

Piaci kalandok

Már korábban utánanéztem, hogy a C-vitaminban gazdag gyümölcsök különösen jót tesznek nekünk így a klimaxban, mert egyrészt segíthetnek a hőhullámok leküzdésében – bár nekem abban a klimaxbogyó is rengeteget segít, ezt egyre inkább kénytelen leszek elismerni –, másrészt a vizelettartási problémák megelőzésére is jók. Utóbbi rám ugyan nem jellemző, de nem is akarom, hogy az legyen. Viszont van olyan ismerősöm, aki lassan már nem mer tüsszenteni, nehogy „baleset” érje – na jó, ezt inkább nem részletezem, mindenesetre én nem is szeretnék idáig eljutni. Olvastam persze róla, hogy az inkontinencia igazán hatékony megelőzése a gátizomtorna: még az is lehet, hogy egyszer én is ki fogom próbálni.

Vettem tehát narancsot, citromot, no meg almát, hiszen „minden nap egy alma az orvost távol tartja”, illetve némi áfonyát, mivel a sötét bogyós gyümölcsökben eleve kevés a cukor, ugyanakkor ezeket is előszeretettel ajánlják a klimaxos nőknek. Ugyanezért egy gránátalmát is tettem a kosaramba, mert arról is sok jót hallottam.

A zöldségeket eleinte csak távolról nézegettem, viszont ahogy olvasgattam a közéjük tűzött táblácskákon az árakat, rá kellett döbbennem, hogy a hétköznap megrendelt ebédeimért rettenetesen sokat fizetek. Ha tudnék főzni, az alapanyagokat jóval olcsóbban be tudnám szerezni, mint amennyiből most kijön egy-egy ebédem. Nem beszélve a műanyag dobozokról, amikbe mindennap csomagolják az adagokat: nyilván azokat is kifizettetik velem. Ráadásul már szinte el sem férek tőlük otthon, mert kidobni nincs szívem a dobozkákat, hiszen annyi mindenre fel lehet használni őket, annál viszont jóval gyorsabban gyűlnek, mint ahogyan újra tudnám őket hasznosítani…

Viszont egy salátát összeütni talán mégsem lehet akkora ördöngösség, gondoltam, és meg is vettem hamar a hozzávalókat: uborkát, madársalátát, paradicsomot, paprikát, némi olajbogyót és egy kis feta sajtot. Cili nagyra értékelte a vállalkozó kedvemet és javasolta, hogy vegyek egy kis napraforgómagot is, amit a tetejére szórhatok. Mint mondta, az olajos magvak szintén jót tesznek nekünk, hiszen teli vannak „jó” zsírokkal, illetve vitaminokkal. Cili azt is megmutatta, hogy melyik a jó, hidegen sajtolt olívaolaj, amit érdemes salátakészítéshez használnom.

– Figyeld csak meg, a végén még főzni is megtanulsz! – veregetett hátba elégedetten a barátnőm. Hát, én aligha hiszem, hogy odáig eljutnék valaha, de hogy ezek után nem rendelek salátát ebédre, hanem magam fogom elkészíteni, az biztos!

Cili barátnőm szerint a klimaxos életmódváltáshoz elengedhetetlen, hogy az embernek legyen valamilyen hobbija. Erre eleinte csak a vállamat tudtam vonogatni, mert nekem valójában a munkám a hobbim. Szakfordító vagyok, szeretem, amit csinálok, miért is kéne nekem ennél több? De Cili egyre csak kötötte az ebet a karóhoz, hogy a munka teljesen más tészta, az nem jelenthet igazi ellazulást, kikapcsolódást, hiszen a megélhetésem függ tőle. Márpedig a hobbitevékenység lényege pontosan az lenne, hogy csak a saját gyönyörűségedre fogsz hozzá, és nem azért, mert nyakadon a határidő, tombol a megrendelő, és egyébként is éhen halnál, ha nem csinálnád meg. Sajnos ebben igazat kellett adjak Cilinek, aki arra is emlékeztetett, hogy korábban foglalkoztam például gyöngyfűzéssel, és ő nem is érti, végül miért hagytam fel vele.
Ezen magam is elgondolkodtam. Előszedtem a régi gyöngykészleteimet, és egyre csak töprengtem, vajon miért nem fűlik már egyáltalán a fogam hozzá, hogy egy szigorúan előírt sémát követve színes golyócskákat sorakoztassak fel damilszálakra. Végül csak sikerült megfogalmaznom a választ: pontosan azért dobtam sutba az egészet, mert nem éreztem elég kreatívnak a tevékenységet. Eleinte imponált, hogy képes vagyok lemásolni, ami gyöngyfűzős könyvben oda van írva, ám egy idő után ez már nem volt újdonság, én pedig egyáltalán nem éreztem úgy, hogy bármi eredetit megvalósítottam volna.

Persze, látván a sok szép, apró gyöngyöt, a gyakorlatias énem szomorkodni is kezdett, amiért ezeket már soha nem fogom felfűzni sehová… Azaz dehogynem fogom! Mintegy mentőötletként felrémlett ugyanis bennem, hogy a fodrásznőm nemrég csak úgy áradozott róla, mekkora divat lett mostanában a horgolt ékszer. Rákerestem pár internetes videóra és nem is tűnt akkora ördöngösségnek ez a technika. Igaz, az iskolai kézimunkaórák óta nem csináltam ilyesmit, akkoriban viszont kifejezetten szerettem a horgolást. Felvillanyozott a gondolat, hogy a gyöngykészletemet simán bele tudnám építeni az ilyen egyedi ékszerekbe. A kész darabokat pedig meghirdethetném az interneten, például a közösségi oldalakon.

Lehet, hogy mégis találtam magamnak egy igazi, kreatív hobbit? Ha igen, akkor Cili is elégedett lehet velem!

Nektek van hobbitok?

Köztudott, hogy az igazán jó barátnőknek nincsenek titkaik egymás előtt. Nos, ezt a szabályt most aztán sikerült jól az eszembe vésnem! Elég volt a múltkor elszólnom magam Cilinek, hogy mennyire nem vagyok képes elfogadni az öregedést és a szaporodó ráncaimat, és lám, a baráti társaságunkból még aznap videóhívással örvendeztetett meg a drága jó Klaudia…

Jó, igaz, itt a blogon világgá kiabálom minden gondolatomat, de attól még megdöbbentett, hogy Cilinek első dolga volt szétfecsegni a „titkomat”, ráadásul éppen annak a Klaudiának, aki látványosan a legjobban tartja magát mindannyiunk közül. Ő persze csupa jó szándékkal hívott fel, hogy lelket öntsön belém, mi másért? Végül is honnan is tudhatta volna, mennyire irigyeltem a sima arcbőréért, a máig tökéletes, lányos alakjáért vagy a dús, fekete hajkoronájáért?

Igen, immár csak múlt időben: irigyeltem. Klaudia ugyanis elárulta a receptet, amellyel fiatalon tartja magát. Sőt, lelkesen javasolta, hogy lépjek a nyomdokaiba, mert ha ugyanazt teszem, mint ő, akkor én is tíz vagy akár húsz évvel is fiatalabbnak fogok kinézni. Csakhogy Klaudia tuti receptjéből én ugyan egyáltalán nem szeretnék főzni!

Azt eddig is tudtam, hogy Klaudia nem szűkmarkú, ha fiatalító kezelésekről van szó. Fontosabb események alkalmával rendszeresen fel szokta töltetni az arcát, és mint kiderült, már túlvan némi hajbeültetésen, sőt néhány kisebb plasztikai beavatkozáson is. Félreértés ne essék, ezek miatt nem ítélem el őt egyáltalán, de attól még nem tudom elképzelni magamról, hogy valaha is önként a kés alá feküdjek, vagy hogy csak(?)az arcomat szurkáltassam. De nem is ezekkel rémített meg Klaudia, hanem amikor elárulta, hogy ő direkt nem hagyta abba a fogamzásgátló szedését mind a mai napig, csakis azért, hogy késleltesse a klimaxot és vele az öregedést.

Akit addig titokban irigyeltem, innentől teljes szívemből sajnálni kezdtem. Ahogyan a múlt héten engem vigasztalt Cili, ezúttal én kezdtem magyarázni Klaudiának, hogy meg kellene tanulnia szeretni a saját testét és elfogadni a változást, amely előbb vagy utóbb mindannyiunk számára úgyis bekövetkezik. Az pedig végképp nem helyes, hogy hormontartalmú gyógyszerektől remélje az örök fiatalságot…!

Elmondtam neki, hogy nálunk a családban viszonylag sok nőnél fordult már elő mellrák, ezért pontosan tudom, hogy az ösztrogén hormon mesterséges pótlása sajnos hajlamosíthat az emlődaganatra. Nekem például egyáltalán nem is szabad ilyen gyógyszereket szednem. Klaudiát is próbáltam meggyőzni, hogy mielőbb keressen fel inkább egy menopauza szakrendelést, és kérjen ott tanácsot, segítséget a problémájára. Sőt, talán egy pszichológust sem ártana felkeresnie…!

Nem kell plasztika

Az imént újra elolvastam az előző blogbejegyzésemet: az ott leírtak alapján akár nekem is lehetett volna rögtön az agyturkászt javasolni… Persze az már jó egy hetes történet, és azóta már egészen másképpen gondolok erre az öregedés-témára. Egyrészt Klaudia szélsőséges példája kicsit helyretett engem is. Másrészt Cilinek is igaza lehet, hogy csak átmeneti „depizés” volt, ami miatt annyira elkeseredtem a múltkor. Mint ahogy az sem kizárt, hogy a klimaxbogyó is segített helyrerázódnom, elvégre orbáncfű van benne, ami a „lélek napsugara”, azaz egy természetes antidepresszáns.

A lényeg: végre rájöttem, hogy a körülményekhez képest egyáltalán nem nézek ki rosszul. Úgyhogy eldöntöttem, nekem ugyan nem kell hormon, nem kell plasztika! Köszönöm szépen, én inkább jól megvagyok-megleszek a saját bőrömben. ?

Idén sem maradt el a barátnőkkel a halloween-partink, bár jobb híján csak online tartottuk meg. Ami egyébként nem is baj, hiszen a tavalyi „hatosfogatból” az egyikünk azóta külföldön él, illetve van olyan is, aki még tavasszal leköltözött az idős szüleihez vidékre. Ha csak páran tudunk összejönni, amúgy sem lenne igazi a házibuli.

Emlékszem, a tavalyi összejövetel egészen viccesre sikerült, mert anélkül, hogy összebeszéltünk volna, mindannyian banyának öltöztünk. Idén viszont az online feltételek szinte adták az ötletet, hogy a jelmezek helyett ezúttal a halloween-i sminkre helyezzük a hangsúlyt.

Mit mondjak, a barátnőim felettébb kreatív arcfestésekkel rukkoltak elő. Cili például tökéletes zombivá maszkírozta magát, Klaudia vámpírsminket készített, még hegyes pótfoga is volt hozzá, és amennyire látszott a kamerában, még egy vámpírköpenyt is terített magára. Aztán volt ott még gonosz varázslónő, pókhálókkal bevont arcú Csipkerózsika, és a fejét a vérző nyakára éppen csak visszahelyező Stuart Mária is.

Én meg… Mindössze feltettem egy betörőálarcot, meg felmutattam a bankból frissen rabolt pénzeszsákomat. Hát, nem volt túl eredeti, a többiek ötleteihez képest semmiképp.

Egy órán át csacsogtunk még a lányokkal – jó volt együtt „bulizni” még ha csak így, videócseten is –, aztán véget ért a körkapcsolás, én pedig teljesen magamba zuhantam. Egyre csak azon töprengtem, vajon miért nem voltam képes én is elcsúfítani magamat. Holott halloween idején éppen az lenne a cél, hogy minél ijesztőbb jelmezt, illetve álarcot öltsünk. A régi kelta hagyomány szerint ugyanis október 31-én este a holtak lelke visszatér a Földre, ezért az élők rémisztő maskarákba bújnak, hogy így zavarják össze az ártó szellemeket.

Nekem viszont sehogyan sem fűlt hozzá a fogam, hogy ronda arcot fessek magamnak. Ha sminkelek, akkor a cél nálam ennek az ellenkezője: minél szebben, minél fiatalosabban szeretnék kinézni. Nem, én nem akarok csúnya lenni!

Megígértem, hogy ebben a blogban őszinte leszek, legfőképp önmagamhoz. Úgyhogy leírom: félek, hogy megcsúnyulok, és ugyanezért félek az öregségtől is. De persze öregszem, amit utálok is, teljes szívemből. Utálom a változókort, a ráncaimat, a hőhullámokat, mindent. Miközben ezt a blogot írva pont ehhez kéne most jó képet vágnom…

Elmondtam Cilinek is a bánatomat. Ő azzal próbált vigasztalni, hogy szerinte ez csak az őszi depi, ami megint a nyakamba szakadt, csakúgy mint tavaly. De nyugodjak meg, el fog múlni, főleg ha szedem a klimaxbogyót, amiben nemcsak poloskavész, hanem orbáncfű is van. Az orbáncfű ugyanis a „lélek napsugara” és ha kúraszerűen, azaz kellő időn át alkalmazzuk akkor elmúlik tőle a rosszkedv.

Remélem így lesz, mert már nagyon rám fér, hogy végre én is pozitívan tudjam szemlélni a világot…!

Cili barátnőm szerint egy klimaxos nő nem engedheti meg magának azt a luxust, hogy ne változtasson az étkezésén. Szerinte, ha valaki ugyanannyit és ugyanúgy eszik, mint korábban, akkor a hormonális változás előbb vagy utóbb maga alá fogja gyűrni. A szervezet ugyanis évről évre kevesebb kalóriát igényel, ezért nem véletlen, hogy a legtöbb korunkbeli nő számára az elhízás a legnagyobb mumus. Ugyanakkor ahogy telik az idő, a testünk egyre több törődést igényel, így igazán meghálálja, ha minőségi táplálékot veszünk magunkhoz. Tehát most, hogy végre rászántam magam az életmódváltásra, a leghelyesebb az egészet az étkezésnél elkezdenem.

Nekem egyébként nincsenek még súlyproblémáim, nem úgy, mint Cilinek, aki – állítása szerint – elég, ha ránéz egy sütire, és máris hízik tőle. Jó lenne azt hinni, hogy egyszerűen szerencsésebb az alkatom, de az is lehet, hogy mindössze némi fáziskésésben vagyok Cilihez képest, és előbb vagy utóbb nálam is ugyanúgy bekövetkezik a súlykontrollvesztés… Cili szerint ragadjam meg az alkalmat, és még most, amikor egyáltalán nem vagyok kövér, tegyem meg azokat a lépéseket, amikkel elkerülhetem, hogy valaha is elhízzak.

A barátnőm ezek után benézett a hűtőszekrényembe és kis híján szívszélhűdést kapott. Nem csoda, hiszen a frizsiderem dugig van pakolva mindenféle félkész, illetve kész gyorskajával. A látvány okozta sokkból magához térve Cili szabályos szónoklatot tartott nekem arról, hogy az agyonfeldolgozott élelmiszerek telis-tele vannak „E-vel” és egyéb adalékanyagokkal, és ugyan néhanapján ő is eszik ilyesmit, de főszabályként inkább a piacon vásárol és abból főz, mert az ezerszer egészségesebb.

Hát pontosan ez itt a bibi, én ugyanis nem vagyok az a tipptopp házias menyecske, mint Cili, aki szerintem az élete legnagyobb részét a konyhában tölti a fazekai között. Sőt, ő a legékesebb bizonyíték, hogy a házikoszttól is simán lehet hízni! Cili erre visszatromfolt, hogy a sok elfogyasztott „méreg” miatt én viszont ne csodálkozzak, ha folyton hőhullámok gyötörnek.

Akkor sem tudok hirtelen egyik napról a másikra megtanulni sütni-főzni, dohogtam, és nyilván Cili sem két hét alatt szedte magára az összes gasztronómiai tudományát. Sőt, szokta is mesélni, hogy úgy ment férjhez, hogy éppen csak paprikás krumplit és palacsintát tudott készíteni, az összes többit később, a házassága idején tanulta meg.

Én viszont nem mentem férjhez, ezért nem is voltam soha motivált, hogy csak magam miatt nekiálljak receptekkel kísérletezni. Ez van, nem vagyunk egyformák!

Mire idáig jutottunk, Cili is megbékélt kissé, és én is elfogadtam, hogy tényleg nem kellene a jövőben annyi készételt ennem. Végül azt találtuk ki, hogy ezentúl nem a mirelitpultból vásárolom az ennivalót, hanem inkább mindennap rendelek magamnak meleg ebédet egy kifejezetten reform-bio kifőzdétől. Az internetes honlapjukat igazán megnyerőnek találtam (direkt nem írom ide, kik ők, nehogy valaki azt higgye, ez egy reklám ? ), főleg mert minden fogás mellett gondosan feltüntetik, hogy hány kalóriát tartalmaz, sőt odaírják még a tápanyag-arányokat is.

Abban is egyetértettem Cilivel, hogy több gyümölcsöt kéne ennem, ezért kitaláltuk, hogy ezentúl minden szombat délelőtt vele tartok a piacra bevásárolni.

Visszafordíthatatlanul megtettem az első lépést az életmódváltás felé! ?

Sziasztok, Sári vagyok.

Tegnap, október 18-án volt a menopauza világnapja. Cili barátnőm unszolására ebből az alkalomból elkezdtem írni ezt a „klimaxblogot”, ahol ezentúl minden héten beszámolok majd a változókorom mindennapjairól.

Állítólag jót fog tenni, mert Cili szerint így majd tudatosabban odafigyelek a testemre, a lelkemre, az egészségemre, aminek várható következményeként javulni fog az életminőségem is. Hát, majd meglátjuk… Egy próbát megér!

Rólam annyit, hogy 51 éves vagyok, független. Egy fordítóirodának dolgozom angol-német szakfordítóként, jelenleg leginkább itthonról. Gyerekem nincs, viszont van egy aranyos kutyusom, Olga. Ne kérdezzétek, milyen fajta, mert én sem tudom. ?

Egyedül élek, de van egy barátom: igaz, elég laza a kapcsolatunk, viszont nekünk pontosan megfelel így.

Vidéken nőttem fel, a szüleim és a testvéreim odahaza a mai napig bortermeléssel foglalkoznak. Egyedül én szakadtam el a gyökereimtől és költöztem a fővárosba, még diáklány koromban. Anyukám nagyon büszke is volt rám emiatt annak idején, az viszont máig nagy bánata, hogy a három lánya közül csak én nem mentem férjhez, és még csak sütni-főzni sem tanultam meg rendesen…

Hű, nagyon furcsa érzés ám így „kitárulkozni” mindenki előtt! Utoljára kamaszlány koromban írtam le a gondolataimat egy szép füzetbe, amit aztán gondosan dugdostam a világ elől. Ez a blog viszont teljesen nyilvános. Habár fogalmam sincs, hány nőhöz jut majd el végül. Mindenesetre azt olvastam, hogy hétszázezren is lehetünk ma Magyarországon olyanok, akiket pillanatnyilag érint a menopauza.

A latin gyökerű „menopauza” kifejezés egyébként eredetileg az utolsó menstruációt, illetve a menstruáció végleges elmaradását jelenti. Angol nyelvterületen azonban a „klimax” vagy a „változókor” szinonimájaként is használják ezt a szót, és ez a jelentése immár a magyar nyelvben is egyre elterjedtebb.

A változókor általában a negyvenes életévek vége felé kezdődik el, és azt a jó pár éven át eltartó hormonális átrendeződést jelenti, amíg a petefészkek működése végleg meg nem szűnik. Cili barátnőm szerint a klimax is egyfajta kamaszkor, csak éppen fordított irányú: azok a hormonok, amik tinédzserkorunkban érkeztek, most vannak távozóban. Jól emlékszem, akkoriban sem volt problémamentes a változás, és ugyanúgy ma sem feltétlenül örömünnep ezen a hormonális hullámvasúton utazgatnunk…

Nos igen, el ne felejtsem megemlíteni, hogy Cili nyomására elkezdtem én is szedni az agyondicsért „klimaxbogyóját”, ami ugyebár arra hivatott, hogy enyhítse a klimaxos tüneteket, köztük a hőhullámokat, az izzadást és a hangulati kilengéseket.

Kíváncsi vagyok, vajon ez a gyógynövényes gyógyszer rám is olyan jó hatással lesz-e, mint amilyenről Cili áradozott az elmúlt egy évben!

Mára ennyi, jövő héten folytatom, bár még én sem vagyok benne biztos, hogy jó ötlet-e ez a blogolás…