A klimax egy csütörtöki napon kezdődött

A klimax nálam három éve, egy csütörtöki napon kezdődött.

A munkahelyemen akkor már két napja nem volt fűtés, mert elromlott, a gázműveknek pedig nem volt sürgős a hibaelhárítás ezért a könyvkiadó legkisebb irodájába húzódtunk az egyetlen elektromos radiátor köré. Csak a kapucnit toltam le, szinte az egész testemmel a fűtőtestre tapadtam megküzdve a kiáramló meleg fuvallatért. Hideg március vége volt egy hosszú, kemény tél után, amikor már minden női lélek a langymeleget, a madárdalt, a tarka szirmokat bontogató újjászületést, a szerelmes tavaszt várta.

Ebben a fogvacogtató helyzetben egyszer csak kényelmetlenül melegem lett, forróság öntötte el a testemet, a homlokomon, a hátamon folyt az izzadtság. Mondtam az ablaknál ülő igazgatónak, hogy nyissa már ki, erre gonoszul vigyorogva visszakérdezett, hogy na mi van, csak nem banyakór? Felhorkantottam, és kikértem magamnak a gyanúsítgatást.

Egy hónap híján negyvennégy éves voltam, szellemileg, fizikailag és mentálisan jól karbantartva, tehát még egyáltalán nem számítottam banyakór őkelmére. Ő csak idétlenül heherészett tovább…, és mit ad isten, neki lett igaza! A klimax váratlanul, ravaszul kerített be, időt sem hagyva a csodálkozásra, a rémületre, de a felkészülésre sem.

Klimax kezdete

A hőhullám állandó kísérőm lett a mindennapokban, otthon és a külvilágban, a munkában, a közlekedésben, a társas életben, a szabadidőm eltöltésében.

Attól a naptól fogva vörös fejjel, gyöngyöző homlokkal, a testemre tapadt, csuromvíz göncökkel kellett megküzdenem a harmóniát, az élet ígéretét magában hordozó, kedvenc évszakomra való várakozás élvezete helyett.

Egy idő után azon kaptam magamat, hogy mindenhol a szellősebb, kihaltabb, alacsonyabb népsűrűségű helyeket keresem, ablak, ajtó mellé ülök, inkább a huzatot, mintsem a kínos, mindenki érdeklődését felkeltő, csatakosra izzadt hajjal, pipacsképpel végzett bősz legyezgetést választva, amire sokatmondóan oldalba bökve egymást, összesúgnak a hátam mögött, hogy: „höhö, banyakóros!”. (Nem vicc, hanem tapasztalat: mindenkit elér az ellene való összeesküvés elmélete!)

Lassacskán észrevettem, hogy ebben a „kórban” nemcsak a férfiak szemében értékelődünk le, hanem mi nők, nem vagyunk sem toleránsak, sem szolidárisak egymással a változókorban. Ha egyikünk kinyitja az ablakot, és a süvítő északi szélbe tartva gyöngyöző homlokát nagy élvezettel, és József Attilával együtt kiáltja a semmibe, hogy „Levegőt!”, a másik azonnal ráugrik, visszazárja és jól hallhatóan banyákkal tarkított nyanyasággal, és egyéb sanda megjegyzésekkel illeti nőtársát.

Tehát, hölgyeim, egymásban sem bízhatunk, ezért mindenekelőtt magunknak, magunkkal, magunkban kell rendezni a sorainkat.

Elsőként is be kell szereznünk egy szívbéli barátnőt, aki megért minket, és vigasztal. Jó, ha ez a barátnő már régtől fogva van, ismer és ennek ellenére még szeretni is bír minket.

Másodsorban a párunkat kell magunk mellé állítani a mi kis házi csatánkban. Mi nők nem szeretünk harcolni, de most igenis fel kell venni a kesztyűt! Nem az idővel, vagy annak a múlásával, mert az megállíthatatlan, hanem elsősorban a gondolatainkkal, beidegződéseinkkel, a hozzáállásunkkal.