40. Első randevú!

Komolyan mondom, így ötvenévesen egy „első randi” már ugyanúgy szenzációszámba megy, mint amikor 15 éves koromban történt velem ilyesmi.

Akik követik a blogomat, tudják, hogy amikor a randioldalas postafiókomban felfedeztem a vacsorameghívást Orosz Tamástól, először nagyon megijedtem. Még az is megfordult a fejemben, esetleg el se megyek, és úgy teszek, mintha nem is kaptam volna meg az üzenetét. De aztán győzött a nem is tudom mim: a kíváncsiságom? A kalandvágyam? Vagy csak a józan eszem? Mindenesetre igent mondtam.

Végül is már mióta vágytam rá, hogy hosszú idő után újra legyen valakim! És úgy tűnik, a sors kegyes volt hozzám, hiszen a szó szoros értelmében az utamba sodort egy jó pasit. Naná, hogy nem fogom kihagyni, döntöttem el.

Ám amint ezt eldöntöttem, váratlanul a nyakamba szakadt egy igazi, hamisítatlan klimaxos hőhullám! Csak úgy figyelmeztetésként, nehogy túlságosan elbízzam magam. Kétpercnyi fuldoklás után, ahogyan az szokott lenni, már el is illant az egész, addigra viszont lebénított a gondolat, hogy te jó ég, mi lesz, ha a randivacsora közben tör majd rám egy ugyanilyen banyaláz-roham?! Végül aztán elhatároztam, hogy erről csakis pozitívan fogok gondolkodni. Elégre amióta rendesen szedem a klimaxbogyómat, már egészen ritkán legyintenek meg az ilyen hőhullámok. Ha most volt egy, az csak jó nekem, mert hátha ezzel le is tudtam a heti „adagomat”, és egy darabig megint nem lesz több! – biztattam magam. Mindenesetre, mielőtt felkerekedtem, a biztonság kedvéért becsúsztattam a retikülömbe egy aprócska legyezőt…

Direkt nem csíptem ki magam nagyon, hogy annyival is természetesebb legyen a találkozás. Végül is Tamással sokszor ettünk már egy asztalnál korábban is, hiszen szinte egy helyen dolgozunk, és mindketten ugyanabba a közeli étkezdébe járunk át ebédelni. Eddig persze mindig ott ültek velünk a kollégáink is, akikkel főleg a munkáról beszélgettünk. Egy ilyen kettesben elköltött vacsora nyilván más…

Hát, másmilyen is volt! Főleg mert én nem mertem rendelni szinte semmit magamnak, csak egy salátát. Egy magamfajta változókorú nő mégsem ehet már este nehéz dolgokat…! Tamás ezzel szemben bátran választott magának az étlapról.

Sóváran bámultam a tányérját, amikor kihozták az illatos frissensültet. Ő persze kiszúrta a vágyakozó tekintetemet, és udvariasan megkínált, hogy kóstoljam csak meg nyugodtan. Sőt, hogy ne érezzem annyira cikinek, cserébe ő is kért az én salátámból. A vége az lett, hogy az egyik legelőkelőbb belvárosi étterem teraszán, ország-világ szeme láttára gyakorlatilag egymás tányérjából ettünk – amit egyébként mindketten roppant mulatságosnak találtunk. „Két szerelmes pár, mindig együtt jár, egy tányérból esznek…!” – kezdte idézni Tamás az ismert mondókát, amin megint csak jót nevettünk. Konkrétan nem mondtuk ki, de teljesen egyértelmű volt, hogy immár mi vagyunk az a bizonyos, a versikében szereplő „szerelmespár”.

Abból, hogy az ételt megfeleztük, feltételeztem, hogy a költségeket is megosztjuk majd. Hallottam már róla, hogy mostanában ez az uralkodó trend, bár elárulom, nekem nem igazán tetszik. De a jelek szerint Tamás ugyanolyan „régimódi”, mint én, mert teljesen természetesnek vette, hogy mint férfi, ő rendezi a számlát. Ez nekem nagyon imponált! Hát még, amikor vacsora után kisétáltunk a közeli Duna-partra, ahol aztán megtörtént az első csók is…

Még nem tudom, mit hoz a jövő. Lesz-e ebből tényleg szerelem? Mindenesetre a szívem úgy repes, mintha tényleg most lennék 15 éves… Pedig hamarosan 51 leszek (te jó ég!)… Hát nem vicces?

Cili első igazi rabndevúja 50 évesen