Kenyérsütés otthon

Miután a közösségi oldalakon egyre több ismerősöm kérkedett a saját, otthon sütött kenyerével, a szebbnél szebb fotók láttán elhatároztam, hogy én is megpróbálkozom ezzel. Találtam is egy jó receptet, csakhogy ahhoz élesztő is kellett volna, azt viszont (akkor még) égen-földön nem tudtam szerezni. Egyetlen kiutat láttam: ha kenyeret akarok sütni, akkor ahhoz bizony saját kovászt kell nevelnem.

Az interneten találtam is egy kovászkészítési leírást, ami egészen egyszerűnek tűnt. Végül is csak lisztet és vizet kell összekeverni, ezt 5-6 napon át „etetgetni” szintén liszttel és vízzel, és máris megérett a kovász – gondoltam én, naivan…

Egyedül én tehettem róla, hogy a kovászom alig három nap alatt teljesen megpimpósodott. Kiderült, hogy az „etetési” időket ugyanolyan szigorúan kell venni, mint a kisbabáknál, attól nem igazán szabad eltérni, pláne négy-öt órákat késni vele!

Kénytelen voltam hát kidobni a megbüdösödött kovászkezdeményt, és elölről kezdeni az egész procedúrát. Innentől viszont komolyabban vettem a dolgot: szabályos órarendet rajzoltam, a telefonomon riasztást állítottam be, és másodpercre pontosan 12 óránként „etettem” a kovászt. Az interneten még olyan okos tanácsot is olvastam, hogy tegyem kartondobozba a kovászérlelő edényt, amit lehetőleg bugyoláljak is körbe valamilyen meleg textillel vagy pulóverrel, hogy jobban tartsa a hőt, nehogy a kovász „megfázzon”. Na, az én kovászom nem fázott, mert – szintén netes jótanács nyomán – még egy üveg forró vizet is beraktam mellé a dunsztba. Na, mint kiderült, azt pont nem kellett volna.

A 2. számú kovászom is megbuggyant! A túlfűtéstől olyan penetráns, savanyú szaga lett, hogy megint csak ki kellett dobni szegényt. Az egyik ismerősöm szerint az is gond lehetett, hogy nem adtam neki nevet. A kovásznak ugyanis lelke van, és megérzi, ha nem szeretik igazán. Az övét például „Dezsőnek” hívják. Na, ezen jót derültem, hát hogyan lehetett egy anyakovásznak férfi nevet adni?!

Elkezdtem törni a fejemet, mi legyen az én következő kovászom neve. Olyat kerestem, amiben felsejlik a régi asszonyok minden gasztronómiai és főleg kenyérsütési szaktudása… Legyen Erzsike? Jolánka? Vagy Nusi néni? – töprengtem.

Végül Ilonkának neveztem el az új kovászt, a nevét gyöngybetűkkel az üvegre is rápingáltam, amiben még most is nevelgetem.

Nem akarom elkiabálni, de Ilonka úgy tűnik, valóban meghálálja a törődést. Hiszen őt már nemcsak pontosan etetgetem, immár a dobozkáját sem fűtöm túl, és lám, még nevet is adtam neki.

Kicsit elfilozofáltam ezen a kovász-dolgon, és szokás szerint megint csak a saját sorsomra ismertem benne. Elvégre pontosan úgy álltam hozzá a kovászkészítéshez is, mint a kezdetekben a klimaxomhoz. Nem gondoltam végig rendesen, szinte csak hagytam, hadd történjenek maguktól a dolgok. De nem is éreztem magam valami fényesen! Csak azóta lett jobb a helyzet, amióta tudatosan élem az életem és odafigyelek minden apróságra, amitől a változókort a lehető leginkább zökkenőmentesen vészelhetem át, az étkezéstől a testmozgáson át a szükség szerinti gyógynövényes segítségig. Mert minden apró részlet számít, és éppen ezért ezek az apró részletek az igazán fontosak.

30_CIli_Kenyérsütés otthon

Visszatérve a kovász-témához: képzeljétek, tegnap váratlanul csengettek, és egy futár állt az ajtóban. Mint kiderült, Sári csomagot küldött nekem! A barátnőmet minden bizonnyal a jó szándék vezette, hiszen ő csak segíteni akart szorult helyzetemen. Ugyanis mit gondoltok, mi volt a küldeményben? Öt csomagnyi friss élesztő…!

Nem baj, Ilonkát attól még felnevelem, mert mindenképpen akarok legalább egyszer az életben igazi, kovászos kenyeret sütni!